A kéziratos forrás Badacsony hegyközség hegykönyve. A könyv első részét, a rendtartást nemes Zala vármegye 1752. évi statútumából készíttette 1756-ban Hámos János badacsonytomaji hegybíró. A könyv elkészítésére és díszítésére a hegyközség "a compactornak 35 aranyat, az írásért a nótáriusnak 50 aranyat, a bőrre és aranyporra 62 aranyat" fizetett ki. A kéziratos könyv második része a szőlőhegy eseményeit megörökítő protokollumokat, azaz jegyzőkönyveket tartalmazza.

Tartalma:
A hegyközség elöljáróinak eskűszövege	1
Csala Gábor hegybíró 1881. évi bejegyzése	2
1751. szeptember 1-én, Zalaegerszegen kiadott rendelkezés bevezetője	3
A hegyközség artikulusainak 1-30 pontja, kiadva 1756. augusztus 3-án	7-23
Badacsony szőlőhegy választott hegybírói, hegymesterei és esküdtjei 1756-ban	30
Badacsony szőlőhegy artikulusainak 1-32 pontja, 1760. május 2. (Megerősítés: 1770. január 22.)	31-61
Az 1756. évi artikulusok kiegészítése: 33-34. artikulus 1776, november 15.	62-66
Protokollumok (Jegyzőkönyvek)
1873. december 7-1874. január 5.	67 a-b
1764-1774	68-95
1775-1785	96-119
1786-1795	120-142
1796-1805	142-185
1806-1815	186-222
1816-1825	223-246
1826-1835	246-269
1836-1845	270-298
1846-1856	298-323
A könyv készítésének költségei 1756-ban	324

A hegyközség
A dunántúli szőlőhegyeken a szőlősgazdák kunyhókat emeltek, melyekben nemcsak présház és pince volt, hanem sokszor lakószoba is, s a szőlőmunkák idején itt lakott a család. Néhol végleges falu alakult ezekből a szőlőbeli házakból (mint pl. Cserszegtomaj, Badacsonytomaj). Ezeket az egy vagy több község határához tartozó szórványfalvakat hegyközségnek hívták. A hegyközség azonban nemcsak falu, hanem a szőlősgazdák érdekvédelmét szolgáló, önkormányzati joggal felruházott intézmény is volt, amely a szőlőterület, a hegyen végzett munka és az ott tárolt bor védelmét szolgálta. A hegyközség választott elöljárósága hegybírókból, hegymesterekből és esküdtekből állt.

A hegytörvény
A hegytörvény szabálygyűjtemény, a hegyközségek statútuma, alkotmánya. A közösségek szabályzatalkotási joga, territoriális döntési jogköre szokásjogi úton fejlődött és maradt fenn. A hegyközségek a szabályzat kiadásához a földesúr vagy a vármegye egyetértését, hozzájárulását általában megszerezték. A gazdasági szabályzatok egy része máshol már bevezetett, alkalmazott minták másolata, átírása, esetleg bővített szöveggel a helyi viszonyokra való alkalmazása.

A hegytörvényekben az ingatlan védelmének sokoldalú követelménye fogalmazódik meg. Ezeket a rendkívül hatékony előírásokat a szőlőgazdaságok belső rendjének a kialakítása és fenntartása érdekében készítették, az ingatlanok és tulajdonosaik komplex védelmét szolgálták.

A hegytörvényeknek több formáját lehet megkülönböztetni:
1. Hegyközségi artikulusok
Főleg ott jutottak nagy jelentőségre, ahol hegyvámos szőlők formájában a paraszti birtoklás túlsúlya megmaradt, tehát a Dunántúlon, bár a földesúri jog éppen a 18. században az ilyen gazdaságok önkormányzatát is szűk keretek közé igyekezett szorítani.
2. Földesúri hegyszabályok
Rendszerint a földesurak léptették hatályba azokon a helyeken, ahol részben taksás, részben dézsmás paraszti szőlők mellett a földesúri, majorsági kezelésben álló szőlők domináltak, tehát elsősorban Felső-Magyarországon; itt ritkák voltak a hegyközségek, nagyobb a földesúri függés, ti. a földesúr felügyeleti jogát közvetlenül vagy a közigazgatási község útján gyakorolta.
3. Városok hegytörvényei
A teljes autonómiát élvező városok a területükön lévő zárt szőlőtelepítések rendjét szabályozták.
4. Kertségi szabályzatok
Az alföldi településekre jellemzőek, amelyek minden szőlőre, gyümölcsösre, veteményesre érvényesek voltak.

A hegyvám
A szőlőhasználat után a tulajdonosnak természetben vagy pénzben fizetendő adó, amely független a termés mennyiségétől. Bár a 14-15. századi törvények megszüntették a hegyvámot, s a kilencedet léptették életbe, a Dunántúl nagy részén a 19. század közepéig megmaradt az adózás hegyvámos módja. Nyugat-Dunántúlon a 15-17. században a hegyvám neve az akó volt (kb. 800 négyszögöl után 5-10 köböl bor vagy must). A hegyvám a szőlőhegy helyi és vidéki birtokosaira egyaránt vonatkozott, s a földesúr és a hegybeliek viszonyát, az adózás módját és mennyiségét a hegytörvényekben is rögzítették. A hegyvám az úrbéri telekállományhoz tartozó szőlőknél 1848-53-ban megszűnt, míg a szőlők nagyobb részét kitevő telken kívüli szőlőterületeket meg kellett váltani.