Turai menyasszonyi koszorú

2017. június

A koszorú a leányok legnagyobb múltú fejdísze, ékesítésül szolgált a párta elterjedése előtt, később kiegészíthette a pártát, majd amikor a párta divatjamúlttá vált, továbbörökítette annak ékesítő és jelképes szerepét.

A párta használata a köznép körében a magyar nyelvterület nagy részén a 18 -19. század fordulóján ment feledésbe, teret engedve a koszorú elterjedésének. Bár mindkét fejviseleti darab a nagy leány szüzességét szimbolizálta, használatukban annyi különbség alakult ki, hogy míg a pártát a hajadonok férjhezmenetelükig minden vasárnap és ünnepnap föltehették, addig a koszorú a menyegzői öltözet díszévé és az esküvő alkalmát jelölő elemmé vált. Legfeljebb a katolikus közösségekben viselték a makulátlan erkölcsű Mária-lányok, akik körmenetekben a Szűz Mária szobrát vitték és kísérték.

A koszorút tarka élő virágokból kötötték, amelyhez a sírig tartó hűségre utaló örökzöld rozmaring is társulhatott. A művirágkoszorú a 19. század közepétől kezdve hódított, és a parasztleányok körében a 19-20. század fordulóján vált általánosabbá. A csinált virágok eleinte a színes élő virágokat utánozták, fehérré akkor váltak, amikor a városi-polgári divat hatására a falusi menyasszonyok is lassacskán az ártatlanságot jelképező fehér népviseletbe öltöztek. Az újabb fokozatot a viaszvirágos mirtuszkoszorú jelentette, de ez már sokszor együtt járt a hagyományos paraszti öltözet elhagyásával.

Az esküvői rítusok az ifjú pár védelmét, termékenységének biztosítását célozták. A turai koszorú éppen azzal tűnik ki a női fejviseleti darabok közül, hogy díszeiben, kiegészítőiben ezeknek a nagy múltú, sok nép körében ismert mágikus eszközöknek a legteljesebb változatát hordozta, még akkor is, amikor használatuk értelme már elhomályosult az emlékezetben.

Turán az 1910-es évektől vált fehérré a menyasszonyi viselet, amelyhez már ugyanolyan alapszínű koszorú illett. A három részből összeállított fejdísz legreprezentatívabb része a drótvázra erősített apró fehér textilvirágokból álló koszorú volt, amelyet, az élő virágot idéző halványpiros selyemből formált rózsabimbók és apró kék nefelejcsek sora élénkített. A 19. század utolsó harmadában ez az ékesség még egyszerű, egyágú volt, később azonban úgy dúsították, hogy két koszorút illesztettek össze, így a koszorúk szélére erősített fehér viaszolt papírlevelek nemcsak elől keretezték az arcot, hanem a fej hátsó részét is beborították.

A közösség előtt zajló esküvő során a néphit szerint a menyasszony fokozottan ki van téve a rontásnak, szemmel verésnek. Ennek elhárítását szolgálta a koszorúba épített sok apró tükör, mely a hiedelem szerint visszaverte az ártó tekinteteket. Hasonló célból tűzték a koszorú elejére a szemre hulló szégyenszalagot, amely az életerőt jelképező piros színével és a szem eltakarásával védte az élete nagy fordulópontjához érkezett arát. A 19. század utolsó harmadában a szégyenpántlikát bukorra kötötték, később azonban simán eresztették le a szemre. Az 1950-es években férjhez ment asszonyok esküvőjén még elmaradhatatlan része volt a koszorúnak, de ekkor jelentését olyannyira elveszítette, hogy gyakran már nem takarta el a szemet, hanem csak az arc két oldalát szegélyezte, majd végül onnan is fokozatosan elmaradt.

A menyasszonyi fejdísz második eleme a párta, a hátravaló, amely nevében a hajdanvolt párta emlékét őrizte meg. Ez a koszorú mögé tűzött kis viaszvirág csokor tartotta a sodrott ezüstös fémszálakat, a termékenységvarázsló kalászokat, amelyek magasan, legyezőszerűen szétterülve övezték az arcot. Turán is a Mária-lányok a menyasszonyéhoz hasonló koszorút viseltek, de az országban általános szokásként a búzakalászt idéző fémsodratok nélkül. Mivel a koszorú drága volt, vagy a budapesti Garay téren működő kisiparossal, vagy helybeli koszorúcsináló asszonnyal készíttették, ezért az általános gyakorlat szerint már a Mária-leány koszorújához is megrendelték, de visszahajtva viselték, és csak az esküvő alkalmával tették láthatóvá.

A fejdíszt harmadik elemként a pártára kötött rózsás pártapántlika egészítette ki, amelynek hossza a szoknya aljáig ért. Hitük szerint a végének levágásával is meg lehet rontani a menyasszonyt, ezért azt gyakran előrevetve viselték, hogy vigyázhassák.

A bemutatott koszorú az 1950-ben hordott menyasszonyi öltözethez tartozik. Az eredeti koszorút a helybeli asszonyok túlságosan sárgultnak látták, nem találták elég méltónak egy kiállításon való bemutatásra, ezért készíttették 1963-ban a helybeli koszorúcsinálóval ezt a példányt.

                                                                                                          Katona Edit

 

Kapcsolódó adatbázisaink