Varga céhlegények kancsója

2017. március


A céhek a feudális Európa városi kézművességének szakmai és érdekvédelmi intézményei voltak. Egész Európában hasonló felépítésben, részletes szabályok szerint működtek. Megszervezték és meghatározták a tagok szakmai tevékenységének minden vetületét, képviselték őket a városi vagy földesúri fennhatóság felé. A város közösségében bizonyos szolgálatok (tűzoltás, védelem) hárultak rájuk, de a mesterek családi, vallási, erkölcsi életébe is nagy beleszólásuk volt. Szervezetük sok helyen sajátosan megkettőződött: a céhlegények a mesterek testületét leképező saját társaságot tartottak fenn.

A céh a mesterek társadalmi életének színtere is volt: minden összejövetelt, legyen az tisztújítás, mesterfelvétel vagy akár csak kántorgyűlés, mindig nagy, néhol hatalmas lakmározás zárt le. A céhszabályokból tudható, hogy nemcsak italokat, hanem többfogásos vacsorákat is fogyasztottak.  A céh edényeit ezen alkalmakkor használták.

Nemcsak a céhek szervezete és működése, hanem a tárgyaik is azonos megjelenésűek voltak Európa-szerte: a nagyokon szerepelnek a céh tisztségviselői, a kisebbeken a tulajdonos szignója, dátum, és mindig rajtuk van a mesterség munkaeszközökből összeállított emblémája. Eltérő lehet a díszítés technikája, a kiegészítő dekorációs elemek korstílusa, népművészeti vagy tájjelleg legfeljebb az utóbbiakban fedezhető fel.

A nyugat-európai céhek edényei alapvetően ónból készültek, ón tálakat, kannákat, kupákat és tányérokat bőséggel ismerünk. A ránk maradt céhes edények döntő többsége italtartó. A kisebb űrtartalmú céhpoharak, serlegek, kupák, billikomok valószínűleg személyhez kötött ivóedények lehettek. Fazekas termék ezek közt nincs, csak fajansz, ón, akár nemesfém is, például ötvös céh esetében. Alig néhány fajansz tányér maradt ránk, cserép egy sem.

Kevés kivételtől eltekintve cserépből készültek viszont Magyarországon a nagyméretű, italtartásra és szállításra szolgáló kancsók. Formájuk és díszítésük szerkezete szinte semmit sem változott a 17. század végétől egészen a 20. század elejéig. A céhek eltörlése után (1872) ugyanis a megszerveződött ipartársulatok átvették és tovább éltették a mesterség korábbi közösségi szokásait, és a 19. század utolsó harmadában is ugyanolyan nagykancsókat rendeltek és készíttettek a maguk számára, mint a céhes korszakban.

A bemutatott kanna a dunántúli plasztikus díszű, zöld mázas céhkancsók egy jellegzetes példája. 14 liter bort fért el benne. A székesfehérvári varga céhlegények „Kis Társoságánok Korsaja” 1827-ben készült, rajta van a mester neve: Urfi Józsefnek hívták. Rátétesek a virágdíszei és a mesterséget szimbolizáló tárgyak az egyik oldalán: a dikics (cipészkés) és a bőrkikészítéshez használt húsoló. A szokástól eltérően két, egymástól különböző csizma került rá. Karcolt felirata szerint:„Székes Fehér Vári / Nemes Magyar Varga Che / Kis Társoságánok Korsaja / Készült 1827ik Esztendőbe / Junus Holnapnak első / Napján Brenizsa Imre / Atya Mesterségibe, Öreg / Béjáró Heller József / Kis Béjáró Brani / zsa János és / Mihalovits / Antal” „Urfi Josef Tsinálto” „Öreg Dékán Szember Josef” „Kis Dékány Lódér Josef” „(E)nek a Korsónak / Péter lesz a neve / a ki isz ik  Belőle / Vájjék Egésségére.”

 

A mesterség emblémája megegyezik a csizmadiákéval, maga a mesterség is majdnem ugyanaz. A vargáké régibb szakma, a 14. századból már írásos említése van. Hozzátartozott a lábbeli elkészítése mellett a felhasznált bőr kikészítése is, mégpedig a cserzéses módszerrel. A csizma viselete a török időktől jött divatba a magyarság körében, így a hozzá kapcsolódó mesterség későbbi a vargánál. A csizmadia megvásárolta a kikészített bőrt, és csak lábbelit készített. A varga mesterség kissé háttérbe szorult a csizmadia mellett, illetve némileg megváltozott a hódoltság utáni évszázadok során. Két irányzata alakult ki: a német vargák áttértek a 18. századtól a divatosabb, nyugat-európai divat szerinti csatos, és a pantallóhoz való cipők készítésére. A magyar vargák továbbra is foglalkoztak bőrkikészítéssel, egyszerűbb lábbelik varrásával és javítással, így tevékenységük inkább a cipészekéhez hasonlítható.

Vida Gabriella


Néprajzi Múzeum ltsz.: 51956
Székesfehérvár, 1827