150 éve a Föld körül X.

Pontosan százötven évvel ezelőtt Xántus János az alábbi bejegyzést vetette papírra Borneóban vezetett rajzfüzetében: „3. Maias, idős hím. Egyetlen lövéssel elejtve a folyó harmadik kanyarulatánál, az első dajak házzal átellenében. A lövedék a bal oldalán hatolt be, átfúrta a mellkasát és behatolt a hátába. Az egyik maláj vadász ejtette el. Magassága a sarkától négy láb, négy hüvelyk, karok hossza három láb négy hüvelyk. […] súly hozzávetőleges 127 font. Elejtve március 31-én, délután négy órakor. Megnyúzva másnap reggel és alkoholban tartósítva, tökéletes száraz csontvázzal.”

Vajon mi lehetett az az állat, ami Xántus számára annyira fontos volt, hogy a szinte kizárólag rajzokat tartalmazó füzetében ilyen részletesen megörökítse annak elejtését, majd ezt követően még további féltucat példányát egyetlen hét alatt? A megfejtést borneói utazásának céljai között találjuk meg: „…missióm legfontosabb része […] hogy az ország bensejéböl a dájekek által lakott területekről megszerezzek minden ethnographiai tárgyat, azontúl az ottan előforduló állatokat, különösen pedig az ottan élő óriási majmokat, az úgynevezett orángutánokat, vagyis a mint a dájekek mondják, májaszokat.” A 19. század közepe táján ez az emberszabású, már csak a humánevolúciós kutatások okán is, természettudományos szenzációnak számított. Xántus szerint Európában mindössze egyetlen példánya volt ismeretes, amelyet az evolúció kutatásában a Darwin vetélytársának számító Alfred Wallace ejtett el a Maláj-szigetvilágban 1854 és 1862 között tett kutatóútja során. Az állat bőrét – igen jelentős összegért – a British Múzeumnak, csontvázát pedig a Derby Múzeumnak adta el.

Xántus Wallace után mintegy másfél évtizeddel, 1870. január 11-én érkezett meg a borneói Sarawakba. Négy hónapos ott tartózkodása alatt 2 000 mérföldet tett meg, hetekig ladikban lakott, hiszen a szigeten, ahol naponta mindössze 2-3 esőmentes órára számíthatott, kizárólag hajóval tudott közlekedni. A Borneón rendelkezésére álló időből egy hónapot fordított arra, hogy orángutánt ejtsen.

Pulszky Ferencnek, a Nemzeti Múzeum igazgatójának március 16-án ekképpen festette le az előtte álló út nehézségeit: „Ma éjjel megyek a Batang Lupar folyóra orángutánok után. Rendkivüli nehézségekkel kell itten küzdenem, se híd, se út az egész országban, ladikon kell utazni, s minden folyoba a tengerröl kanyarodni be. Ha valami lövök, utat kell bevágatni a bozotba hogy hozzáférhessek, s hogy aprobb patakokon átkelhessek fát kell levágatni, átdönteni, s ugy átkelni […] a szúnyogok és muslincák csaknem megölik az embert, s minden élelmiszert magával kell vinni az embernek, egy csirkét vagy egy tojást sem lehet venni sehol. Azonban daczára minden nehézségnek jövő holnapban készen leszek, ugy hiszem Sarawak terület ugy képviselve lesz museumunkban, mint akármelly civilizált Europai ország.”

 

Csaknem két hetet vett igénybe, hogy ilyen körülmények között a Sadong folyó torkolatáig hajózzon a tengeren, majd 30 mérföldet fel a Simunjon folyóig, amit az orángutánok fő tartózkodási helyének tartottak. Onnan „…két ladikomon felindultam a folyón, […] az egyik ladik a jobb, a másik a bal part hosszában evezett csendesen, s egy dollár jutalmat tűztem ki annak, ki az első orángutánt felfedezi, s nekem megmutatja. […] Második nap a folyó egyik mellékágát kémleltem ki, harmadik nap egy másikat, de egyáltalán, minden siker nélkül […]  már-már kétségbe esetten el akartam hagyni állásomat, amint egyszerre neszt hallottunk a fák körül. […] Nemsokára a fák ingadozni kezdtek – s kétséget sem szenvedett, hogy egy nagy test súlya alatt inognak. Míg egy pár másodperc – s egy óriási, vörös szőrű, rút szörnyeteg jelent meg egy kiálló, vastag ágon. […] E pillanatban pattant puskám, a barom azonban ahelyett, hogy megugrott volna, csudálkozva lenézett, s amint meglátott, elkezdte fogait csattogtatni. […]  Puskám ismét töltve volt, de nem lőttem többször rá, s vagy húsz perc múlva először egyik keze bontakozott le az ágról, aztán a másik, s ezt iszonyú ropogás követte, amint a súlyos test a fa lombjain keresztül törve a mocsárba esett, mert a magasság legalább is 150 lábnyi volt. […] Az olvasó alig képzelheti azon bennső megelégedést és megnyugvást, melyet éreztem, mikor az óriást előttem, a kákán kiterülve szemléltem. Melléje ültem az iszapba, s nem hiszem, hogy e percben bárki a világon kényelmesebben és megelégedettebben ült bármiféle karszékében.”

Csaknem pontosan egy hónap múltán tért vissza Sarawakba, onnan küldött levelében nem kis büszkeséggel számolt be a miniszternek és Frivaldszky Jánosnak, a Nemzeti Múzeum állattári őrének, hogy olyan vidéken járt, ahova fehér ember eddig még nem jutott el. Elindulásakor arra számított, hogyha szerencséje lesz, egy hónap alatt sikerül két vagy három orángutánt lőnie. Végül kilencet ejtett el, és teljes konyak és gin készletét fel kellett használnia, hogy öt igen szép bőrt elkészítsen a múzeum számára, míg a többit csontváz formájában küldte el.

Minden nehézség dacára (zárta a miniszternek írott sorait) „…vigasztal a tudat, hogy kitartásom nemzeti muzeumunkat oly kelet-ázsiai quadrumanák [főemlősök] birtokába hozta, melylyel egyetlen egy europai muzeum sem dicskedhetik.”

 Gyarmati János