Szemelvények a hazai megelőző konzerválás elmúlt negyed évszázados történetéből

Járó Márta

"A múzeumok voltaképpen nagyméretű kórházak, melyekbe pusztulni tér kultúrjavaink jó része..."
(Gael de Guichen)

A fenti, ma már közhelyszámba menő mondattal kezdte Gael de Guichen, a római székhelyű Nemzetközi Restaurátor Központ (International Centre for Conservation, ICCROM) akkor még munkatársa, ma igazgatóhelyettese nagy feltűnést keltett előadását az 1977-ben Veszprémben rendezett Nemzetközi Muzeológus Szemináriumon. Az előadó sok-sok példán keresztül mutatta be, milyen következményekkel jár, ha nem figyelünk a kiállított vagy raktárban elhelyezett műtárgyak környezetére, nem vesszük figyelembe a hőmérséklet, a páratartalom, a légszennyezők, a megvilágítás károsító hatásait. Talán nem állunk messze a valóságtól ha azt mondjuk, ez az előadás volt a nyitánya a hazai megelőző konzerválásnak, az e tárgykörbe tartozó tevékenységek tudatos művelésének. Az előadás végén az első sorokban ülő hallgatóság közé szórt maroknyi szilikagél pedig felért egy termékbemutatóval, "felejthetetlenné" tette a résztvevők számára ennek a kitűnő, múzeumi célokra is kiválóan alkalmas szárító, illetve pufferanyagnak a működését. (A ruharedőkbe bekerült kék szemcsék az ott lévő nedvességet megkötve, rózsaszínné változtak!)

A korai idők megelőző konzerválási intézkedései

Korántsem szeretnénk azonban azt állítani, hogy 1977 nyarát megelőzően senki sem foglalkozott az akkor még külön névvel nem illetett, a múzeumi tevékenységek egy kis szeletkéjének elkönyvelt megelőző konzerválással. Több múzeum ablakán például már a hetvenes évek közepén látható volt az ultraibolya sugárzást (UV) szűrő filmbevonat, a Magyar Nemzeti Múzeum a jelenlegit megelőző állandó kiállításán pedig tárlókon is lehetett látni a helyenként levált, barnás cellofánra emlékeztető, UV-szűrő filmréteget. Egy-egy kiállításon, raktárban találkozhattunk páramérőkkel, sőt a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központban egy esztergált lábakon álló "ősi" páramérő-kalibráló pszichrométer is gazdagította a műszerparkot. Itt-ott leszigeteltek egy-egy raktározásra használt pincét, lavórokban vizet helyeztek el a Szahara-száraz raktárakban. Egy korabeli legenda elmeséli, hogy egyik nagy múzeumunk igazgatója a száraz tárolóhelyiségbe, ahol recsegtek-ropogtak a fa műtárgyak, behordatta a múzeum cserepes virágait, sőt vizes szivacslapokat rakatott szét párásítás céljából. Ahol megvolt a jó szándék és felismerték a baj okát, igyekeztek segíteni azon. A megelőző konzerválás azonban kevés kivételtől eltekintve (pl. egy-két közgyűjtemény, múzeum, ahol a korai időktől volt jól-rosszul működő központi légkondicionálás) nem működött rutinszerűen, nem szerepelt a munkatervekben (valószínűleg sok helyen ma sem), nem helyeztek rá különösebb hangsúlyt. Ahol bekövetkezett a baj, ott próbáltak esetenként intézkedni.

A műtárgyvédelmi szakfelügyelet

A korai időszak kiemelendő eseményei közül mindenképpen meg kell említenünk az 1975-ben indult műtárgyvédelmi szakfelügyeletet, amelynek megszervezője és első vezetője, Tímárné Balázsy Ágnes, valamint munkatársai széleskörű propagandát fejtettek ki a megfelelő műtárgykörnyezet kialakításáért - nem tudván még akkor, hogy ők a megelőző konzerválás úttörői. Rendszeresen látogatták a restaurátorműhelyek mellett a múzeumi raktárakat, kiállításokat is, igyekeztek felhívni a figyelmet a hibákra-visszásságokra, és legjobb tudásuk és lehetőségeik szerint próbáltak segíteni. A helyi restaurátorokkal összefogva számos apróbb-nagyobb eredmény született, sok raktár rendezettebbé vált, a kényesebb tárgyak szekrénybe kerültek, az istállókból, egyéb mezőgazdasági létesítményekből kialakított raktárakat néhány helyen felszámolták. Sajnos igazi áttörésről nem beszélhetünk ebben az időszakban. A műtárgyvédelmi szakfelügyelet a nyolcvanas évek közepén megszűnt. Pár évvel később más konstrukcióban újra indult, ekkor már csak egy fővel. Bakayné Perjés Judit különböző szakemberek bevonásával igény szerint segítette, segíti az ország múzeumait műtárgyvédelmi feladataik megoldásában.

Az ICCROM vándorkiállítása és a hozzá kapcsolódó előadás

1979-ben az ICCROM megelőző konzerválással kapcsolatos vándorkiállítását bemutatta a Magyar Nemzeti Galéria. A kiállítással egy időben Gael de Guichen előadást tartott az érdeklődőknek a megelőző konzerválásról. Ekkor már sokkal szélesebb körben hallhattak az érdeklődők a témáról, mint a veszprémi konferencián.

Az első összefoglaló publikáció

Az ICCROM vándorkiállításának Vezetője volt talán az első magyar nyelvű kiadvány, amely "Világítás és klimatizáció a múzeumokban" címmel összefoglalta a megvilágítás, a hőmérséklet és a páratartalom műtárgykárosító hatását és az ellenük való védekezés alapelveit.

Az első "műtárgyvédelmi mérnök"

A nyolcvanas évek elején látott napvilágot Pécsi L. Dániel, az egykori Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ munkatársa által összeállított jegyzet Múzeumi világítási és klímatechnikai berendezések, mérőeszközök címmel. E kis füzet már a gyakorlati megelőző konzerválást szolgálta. A jegyzet szerzője járta az országot, és tanácsaival segítette a megfelelő műtárgykörnyezet kialakítását egy-egy kiállításon, raktárban. Működése révén mindinkább tudatosult a múzeumi szakemberekben, hogy "létezik" megelőző konzerválás, és ez a műtárgymegóvás egyik alapfeladata. Akiknek lehetőségük volt, igyekeztek a szükséges lépéseket megtenni - párásítókat beszerezni, műtárgybarát világítást terveztetni, elsődlegesen a kiállításokon (ahol a költségvetés erre inkább biztosított pénzt).

A gyűjteménykezelői szakmunkás tanfolyamok

Kifejezetten a tágabb értelemben vett megelőző konzerválás (beleértve a nyilvántartást, dokumentálást is) oktatását tűzték ki célul a gyűjteménykezelőknek indított szakmunkás tanfolyamok. 1985-ben a Központi Múzeumi Igazgatóság javaslatot tett a Művelődési Minisztériumnak a restaurátorok mellett a gyűjteménykezelők szakmunkásképzésére is. 1988 decemberére érett meg a helyzet arra, hogy a gyűjteménykezelők felvételi beszélgetésére sor kerüljön. 49 fő jelentkezett az eredetileg 12 fősre tervezett tanfolyamra, 45 főt iskoláztak be. Az 1989 januárjában indult, 400 órás, két szemeszteres tanfolyamon a muzeológia, anyagismeret, tárgyfotózás, művelődés- és technikatörténet mellett a hallgatók megismerkedtek a megelőző konzerválás alapelveivel. Ekkor még passzív konzerválásnak nevezték, megkülönböztetve e tevékenységet az aktívtól, azaz a műtárgy restaurálástól, amelyet a restaurátorok műveltek. A gyűjteménykezelők elsajátították a klímaellenőrzéshez szükséges műszerek és fénymérők használatát, megismerkedtek a megfelelő műtárgycsomagolás és -szállítás alapelveivel, az alapvető múzeumbiztonsági berendezésekkel, gyakorlatként pedig raktárt költöztettek. 12 múzeum kb. 50 féle műtárgyraktárában ismertették meg őket a megfelelő tárgyelhelyezés, leírás, nyilvántartás szempontjaival, lehetőségeivel. Az első tanfolyamot később még három kisebb létszámú tanfolyam követte, majd vége szakadt a sorozatnak. Pedig a nem túl gazdag, a megelőző műtárgyvédelemre költeni nem tudó múzeumok "kezébe fegyver adatott" a gyűjteménykezelők képzése által. A tanfolyamokat követően a tárgyakhoz szinte legközelebb álló, azokkal naponta találkozó munkatársak hihetetlen lelkesedéssel láttak munkához. Kis lépésekkel próbálták, és próbálják azóta is (akik a területen maradtak) javítani a tárgyak "közérzetét" azon a helyen (a raktárakban), ahol azok általában a legkevesebb gondoskodást kapják. Rendszeresen ellenőrzik a klimatikus viszonyokat (az általuk beszerzett, kalibrált páramérőkkel), ügyes megoldásokkal igyekeznek a légszennyezőket kizárni a tárgyak környezetéből, ügyelnek a megvilágításra stb. Talán az egyik legjobb műtárgykörnyezet-javító "befektetés" volt a négy tanfolyam, nagy kár, hogy abbamaradt a képzés.

A megelőző konzerválás, mint tantárgy a restaurátorok képzésében

A gyűjteménykezelők első szakmunkás tanfolyamának beindításával egy időben a restaurátori alaptanfolyam is szakmunkás képzéssé alakult át, és ennek, valamint a papírrestaurátorok szakmunkás képzésének a tanrendjében is helyet kapott a megelőző konzerválás. Az azóta eltelt több, mint 10 év alatt több, mint 200 restaurátor, műtárgyvédelmi asszisztens kapta meg az elméleti és gyakorlati kiképzést. A gyűjteménykezelők mellett vagy helyett - a visszajelzések alapján - ők is igyekeznek a tőlük telhetőt megtenni a műtárgyak érdekében, jóllehet kicsit maguk ellen is dolgoznak. Hiszen minél megfelelőbbek a raktározási, kiállítási körülmények, annál kevesebb lesz a restaurálásra szoruló műtárgy. Ettől azonban, szerencsére vagy sajnos még nem kell tartanunk... A kilencvenes évek elejétől az egyetemi restaurátorképzés keretén belül is folyik a megelőző műtárgyvédelem oktatása, mind a nappalis, mind pedig a levelezős hallgatók esetében. A végzett hallgatók "érzékennyé" váltak a problémákra, és ismerik a megoldási lehetőségeket. A múzeumi kiállítások és raktárak legnagyobb kritikusaivá a képzés során a diákok váltak. Szerencsére többségük nem veszíti el fogékonyságát a téma iránt a nehézségek ellenére sem. Sokukra bíztak már jelentős megelőző konzerválási feladatokat, így rendeztek önálló kiállítást e témakörben, felügyelik múzeumaik új kiállításait, raktárait, pályázatokon igyekeznek a megfelelő mérőműszereket, klímaberendezéseket beszerezni.

Az oktatás segédanyaga, sorozat a Hírlevélben

1991-ben megjelent a "Klimatizáció, világítás és raktározás a múzeumokban" című általános jegyzet, amely akkor még elsődlegesen a külföldi szakirodalomra, tapasztalatokra építve foglalta össze a témakörrel kapcsolatos tudnivalókat. 1992 szeptemberétől a Múzeumi Hírlevél "Megelőző konzerválás - avagy hogyan takarítsunk meg nagy összegeket" címmel 14 részes sorozatot indított. Több mint egy éven keresztül minden számban rövidebb-hosszabb lélegzetű cikkben foglalták össze a legfontosabb tudnivalókat.

A kilencvenes évek - a nagy áttörés

A kilencvenes évek - nyugodtan mondhatjuk - áttörést hoztak a megelőző konzerválásban. A számos pozitív esemény közül néhány: a Magyar Nemzeti Galériában igen nagy gondossággal, a műtárgyak anyagát, állagát figyelembe véve állítják be az egyes helyiségek hőmérsékletét, páratartalmát. Egyes múzeumok már hazai vonatkozásban is megkövetelik kölcsönzött műtárgyaiknak a megfelelő műtárgykörnyezetet, sőt ellenőrzik is azt. Modern, a műtárgykörnyezetet egyik legfontosabb tényezőként számbavevő műtárgyraktárak épülnek, a kiállítások költségeinek tervezésénél figyelembe veszik a műtárgyvédelmi követelményeket és sorolhatnánk. A legutolsó évek legfontosabb történéseit mások ugyanebben a kiadványban ismertetik.

Végszó

A fentebb leírtak azonban még nem adnak okot elégedettségre. Csak az apróbb-nagyobb győzelmeket emlegettük. Nem írtunk a még mindig nedves, fűtetlen vagy éppen ellenkezőleg, továbbra is száraz raktárakról, a túlvilágított kiállításokról, a farostlemezből készült, filccel bélelt tárlókról, a műtárgyak restaurálását gyorsan követő újabb károsodásokról, a leltározatlan gyűjteményrészekről. Rengeteg még a tennivaló. Lefordítva Gael de Guichen a bevezetőben említett hasonlatát: a kultúrjavak ápolói és orvosai - a gyűjteménykezelők és restaurátorok - túlnyomó többsége már tudja mi a teendő, az osztályos orvosok - a muzeológusok -, a múzeumvezetők és az illetékes főhatóságok is ismerik a problémát, ennek ellenére azonban még mindig túl sok műtárgy marad beteg, vagy pusztul....