Tervezés a megelőző konzerválás szempontjából*

Murray Frost

8.3 A tervezés részletei

Ebben a fejezetben a fentiekben leírt műtárgykezeléssel kapcsolatos szabályokat egy múzeum építési vagy egy felújítási program keretében tárgyaljuk. Mondanivalónkat a következő témákat érintve alfejezetekre bontottuk:

Minden egyes alfejezet tartalmazza egy-egy olyan, a megelőző konzerválással kapcsolatos téma leírását, ami kapcsolatban áll a tervezés kérdéseivel. Egyes részterületek a működéshez, míg mások a technikai megvalósításhoz kapcsolódnak.

A tervezés alábbiakban bemutatott részleteit kis- és középméretű múzeumokra alakították ki, azaz olyan múzeumok számára, amelyek nem rendelkeznek világítástechnikussal és üzemeltetési szakemberrel, valamint a lehető legalacsonyabb szinten kell tartaniuk a működési költségeiket. Ugyanakkor, abban az esetben, amikor a legkülönbözőbb méretű múzeumoknak kell tervet készíteniük működési hatékonyságuk növelésére, az itt leírt tervezési feltételek felhasználhatóak lehetnek akár nagy múzeumok számára is.

8.3.1 Gyűjteményi raktárak

A gyűjteményi raktárak létesítése esetén az alábbi szempontokat is figyelembe kell venni.

8.3.1.1 Megvilágítás

A padlószint fölött 1 méterrel, legfeljebb 200 lux fényerő megengedett a műtárgyak biztonságos tárolását figyelembe véve. Ez a fényerő túlságosan erősnek tűnhet, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a legtöbb műtárgyat zárt helyen tárolják, ahova kevés fény szivárog be, és az idő legnagyobb részében a világítás nincs is bekapcsolva, hiszen a raktár nem munkaszoba.

Matt fehér raktári berendezést kell alkalmazni azért, hogy erős tükröződésű felületek jöjjenek létre, amelyek többszörösen visszaverik a fényt, és ezáltal még erősebb megvilágítási mértéket biztosítanak, és fényt vetnek a raktári polcok hátsó részére is.

8.3.1.2 Világítóbrendezések

A világítóberendezések, amelyek rendszerint neoncsövek, a polcokra merőlegesen legyenek elhelyezve, azaz nem szükséges, hogy a világítótestek a polcsorokkal párhuzamosan fussanak. Érdemes megfontolni a közvetett világítást, azaz a fénynek a mennyezetre történő irányítását.

8.3.1.3 Helyiségméret

A raktár számára szükséges helyiségméret megállapításának egyik módja, ha megbecsüljük a szükséges raktár teljes térfogatát. Ezt oly módon tehetjük meg, hogy a műtárgyakat négy némiképpen tetszőleges térfogatosztályba soroljuk.

Ennek alapján kiszámítható a gyűjteményben levő műtárgyak teljes térfogata. A kiállításban levő műtárgyak térfogatát le kell vonnunk a teljes értékéből és a maradékkal, mint teljes térfogattal kell számolnunk. Ugyanakkor egyes muzeológusok jobbnak tartják, ha minden egyes tárgynak állandó helye van a raktárban, amit üresen hagynak, amíg a tárgy kiállításban van. Ez az előrelátás már nem feltétlenül szükséges, és nem is igazolható (tekintettel a raktártér magas költségeire) ha a múzeum rendelkezik rendszeresen frissített számítógépes helymeghatározási rendszerrel. Ezen túlmenően számolni kell az évente átlagosan gyűjtött tárgyszámmal is minden egyes méretosztályból. Az éves átlagos tárgygyarapodás számát be kell szorozni öt, tíz vagy húsz évvel attól függően, hogy az adott raktár esetében milyen hosszúságú gyűjteménygyarapítással számolunk. Ha a gyűjteményből rendszeresen kerülnek ki tárgyak, akkor a műtárgyak térfogatának egy adott periódusra várható mértékével csökkenteni kell a tervezett raktár térfogatot. Ez azonban egy nagyon durva becslés, mivel egy új épület létesítése gyakran a szokásosnál nagyobb műtárgy adományokat eredményez, és a gyarapodás tervezésénél az ilyen előre nem látható eseteket is figyelembe kell venni. Amikor a raktározni kívánt műtárgyak térfogata ismertté válik, figyelembe véve az egyes műtárgytípusok megfelelő elhelyezési sűrűségét, megkapjuk a gyűjtemény raktárigényét. Ekkor a tárolórendszer elhelyezését is meg lehet tervezni figyelembe véve a szükséges közlekedő tereket.

8.3.1.4 Padló és mennyezet

A raktár padlóját úgy kell tervezni, hogy az alkalmas legyen hidraulikus rendszerű raktár kialakítására is, még akkor is ha kezdetben nem ezt a rendszert alkalmazzuk. Ha nem mozgatható polcokat használunk, azoknak olyan méretűeknek kell lenniük, ami megengedi egy jövőbeni hidraulikus raktári rendszer létesítését. A padlót úgy kell megtervezni, hogy alkalmas legyen az említett rendszer fogadására, azaz kb. 6 cm-rel alacsonyabban kell kialakítani a végső padlószintnél. Ha a hidraulikus raktárrendszer telepítésére sor kerül, akkor a padló fent említett módon történő megépítése lehetővé teszi a helyiségek padlójának a hidraulikus rendszer mozgatásához szükséges sínekhez történő szintbeli csatlakoztatását. Amíg ez el nem készül rámpákat kell elhelyezni a termekbe vezető minden egyes ajtónál. Ezzel a megoldással elkerülhető, hogy a hidraulikus rendszer kiépítéséig egy kiegészítő padlót kelljen elhelyezni. A padló és a mennyezet közötti távolság kb. 4000 mm legyen a következő okok miatt:

Műtárgyakat ne tároljunk a polcok tetején.

Általában a raktárberendezések magasságát 2440 mm alatt kell tartani, ezzel elkerülhető a létra és fellépő alkalmazása a műtárgyak levételénél és visszahelyezésénél.

8.3.1.4.1 Függőleges mozgatás

Néha tanácsos ipari raktári emelő berendezéseket alkalmazni. Ebben az esetben a műtárgyaknak a felső polcokról a padlószintre történő mozgatásához mechanikus eszközök szükségesek, hogy biztonságosan szállíthatók legyenek. Ez megoldható vagy az épület egy másik részében található lifttel vagy egy ételfelvonóhoz hasonló szerkezettel vagy függőleges működésű emelő-rakodóval, stb. A raktári emelő berendezéseknek a rácsozott raktárpadlón való mozgása azonban vibrációt okozhat.

A műtárgyakat kerekes kocsin, nem pedig kézben kell szállítani. Különösen fontos, hogy a műtárgyak nem mozgathatók lépcsőn fel és le, mivel ez a gyakorlat veszélyes mind a múzeumi dolgozókra, mind a műtárgyakra nézve.

8.3.1.5 Víz és csatornázás

Vízvezetékek nem haladhatnak el a raktár fölött vagy azon keresztül kivéve a tűzvédelmi öntöző rendszert. Ha mégis vízvezetéket kell ott keresztül vezetni azt egy nagyobb átmérőjű csőben kell elhelyezni, ami ebből a térből kifelé lejt.

A raktártérbe nyíló ajtók előtt elhelyezett vízelvezető csatornák segítenek abban, hogy csőtörés esetén víz ne kerüljön a raktárba. Ezeket a csatornákat ugyanazokban a folyosókban tanácsos elhelyezni, ahol a vízellátó, illetve szennyvízelvezető csövek futnak. A víz elevezető csatorna fedelének egy szintben kell lennie a végső padlószinttel, és azon nyílásokat kell hagyni azért, hogy a műtárgyszállító kocsik ne rázkódjanak, amikor azokon áttolják őket.

8.3.2 Világítás a kiállításokban

A kiállítási helyeket az "észlelés eszközének" hívják. Ilyen formán ezek esetében a világítás kulcsfontosságú. Kiállítási terek megvilágításának tervezésénél legelőször azt kell eldönteni, hogy természetes vagy mesterséges világítást alkalmazzunk.

8.3.2.1 Természetes fény

A mai múzeumok tervezői gyakran kreatívan használják ki a felülről jövő természetes fényt. Azonban a természetes fény, amit a nemzetközileg elfogadott műtárgyvédelmi normáknak megfelelően bocsátanak az épületbe majdnem egyforma, továbbá ha áttetsző paneleket iktatnak be sok természetes rendszer megkülönböztethetetlen a fluoreszkáló rendszerektől. Ugyanakkor sok új múzeum nem korlátozza a bejövő fényt a műtárgyvédelem szempontjából megfelelő módon, és ez nem elfogadható gyakorlat.

A kiállítási termekbe lehetséges a műtárgyvédelem szabályainak megfelelő erősségű természetes fényt bocsátani, de ez nem könnyű. Kifinomult, "aktív" ellenőrzési rendszerek használata kevésbé kielégítő megoldásnak bizonyult, mint "passzív" rendszereké. Az aktív rendszerek viszonylag gyorsan reagálnak a külső fényerő ingadozásaira, ugyanakkor hátrányuk, hogy azok a változások, amelyeket a természetes fényt ellenőrző berendezés mozgása és a kiegészítő mesterséges világítóberendezés működése okoz a megvilágítás mértékében, romboló hatású, és beleavatkozik a múzeumi kiállítás által a látogatóknak nyújtott élménybe. A természetes fénnyel az a probléma, hogy minden látható fény különböző. Az ultraibolya sugárzástól megszűrt 50 lux fényerejű napfény által okozott fakulás mértéke nem egyenlő az ugyancsak megszűrt 50 lux fényerejű neonfény által okozott kár nagyságával, sem pedig azzal a kárral, amit a szintén megszűrt 50 lux fényerejű izzólámpa fénye okoz. A nagyobb ibolya és kék fényt kibocsátó forrás erősebb károsodást okoz, mivel a látható fény hullámhossz tartományon belül ezeknek a legmagasabb az energiája. Ha a fényforrás színhőmérséklete magasabb, több ibolya és kék fény van jelen. Az izzólámpa kevés ibolya és kék fényt bocsát ki. Az ibolya és a kék fény mennyisége a neoncsövekben a fényforrás színhőmérsékletének megfelelően változik, de ez több mint az izzólámpák esetében. A legtöbb ibolya és kék fényt a napfény tartalmazza, minthogy a napfény színhőmérséklete nagyon magas. A természetes fénnyel megvilágított kiállító helyekben a tárgyakban több kár fog keletkezni, mint ha azokat mesterségesen megvilágított termekben helyeznék el, még akkor is ha a fény ereje azonos.

8.3.2.2 Oldalsó megvilágítás

Az oldalról megvilágított ablakok pillantást nyújthatnak a külvilágra, az embereket megnyugtatja, hogy ha tudják, hogy mi történik odakint. Oldalvilágítást a kiállítótermekben nem tanácsos alkalmazni, sokkal inkább a termek közötti közlekedő helyeken, annak orientáló hatása miatt. Ez egy természetes hatás, ugyanis a szemet automatikusan vonzza a látómezőben levő legfényesebb tárgy. Ebben az esetben az oldalfény. Abban az esetben ha a kiállítótérben ablak található, a szem alkalmazkodása a gyenge megvilágításhoz állandóan korlátozott. Emiatt a látogató úgy érzékeli, mintha a tér megvilágítása halvány lenne. A világítás tervezőjének a feladta, hogy elegendő időt hagyjon arra, hogy a látogató szeme megszokja a gyenge fényt, továbbá az, hogy kiküszöbölje a vakító fényt, ezzel elősegítve az alkalmazkodást. Sajnálatos módon mindez gyakran azzal végződik, hogy a muzeológusokat hibáztatják a gyengén megvilágított kiállítási termek miatt, miközben valójában a rossz világítástervezés okozza a rossz látási viszonyokat, és nem annak a szükségessége, hogy a műtárgyakat megvédjék a látható fénytől.

8.3.2.3 Fénylő anyagok

A természetes fény ultraibolya komponensét szükséges kiszűrni annak a műtárgyakra gyakorolt károsító hatása miatt. Ultraibolya filmszűrő (legyen az áttetsző típusú vagy színezett film, ami ugyancsak csökkenti az érzékelhető fényerőt) vagy rétegelt üveg használata tanácsos.

Habár ez utóbbi drága, a rétegelt üveg három ok miatt is jó választás a múzeumok számára:

Léteznek ultraibolya szűrésre alkalmas akril lapok is (plexiüveg). Ha fontos szempont, hogy az anyag a vandál pusztításnak ellenálló legyen akkor polikarbonát lemezt (pl. "Lexan") tanácsos használni külső rétegként, pl. viharablakoknál. Ebben az esetben a Lexan alkalmas az ablaktörés megelőzésére, illetve az ultraibolya sugárzás kiszűrésére. A titándioxid, cinkoxid vagy ólomoxid tartalmú festékekkel (azaz bármilyen fehér festékkel) kezelt felületek a tükröződés folytán csökkentik a fényben levő ultraibolya sugárzás szintjét, mivel ezek a festékek magukba szívják az ultraibolya sugarakat.

8.3.2.4 Fénycsövek

A közvetett neoncsöves, általános teremvilágítás és a közvetlen izzólámpás világítás kombinációja valószínűleg a legideálisabb megoldás a kiállítási termek esetében abban az esetben, ha elegendő belmagasság áll rendelkezésre. A neoncsöves és az izzólámpás megvilágítást többnyire kombináltan, "fénycső" rendszerben alkalmazzák. Ahhoz, hogy a fény szóródása megfelelő legyen, azaz a világítócső fölötti "forró pontok" a lehető legkisebbek legyenek, a világítócsövet a mennyezet alatt kb. 1000 mm-rel kell elhelyezni. Emiatt a legtöbb kiállítóhelyen a padló-mennyezet távolságnak kb. 4500 mm-nek kell lennie. Érdemes megvizsgálni fényerőszabályozóval ellátott, közvetett, felső neonvilágítás létesítését a kiállítási termekben azért, hogy elkerülhető legyen, hogy a kiállítótermek nyomasztóak és sötétek legyenek. Az ötven lux nagyon jó fényérzetet kelthet, amennyiben a helyiség festése megfelelő, megfelelő világítóberendezéseket választottak, és a mennyezet ahelyett, hogy sötét lenne, elegendő megvilágításban részesül. Az a látogató, aki pozitív benyomással távozik szívesebben tér vissza.

8.3.2.5 Szakaszos világítás

Szakaszos megvilágítást gyakran alkalmaznak abból a célból, hogy egy rugalmas világítási rendszert hozzanak létre a kiállítási terekben. Ez lehetővé teszi, hogy a műtárgyak közvetlen megvilágítást kapjanak, ami egyes dolgokat kiemel, másokat pedig árnyékban hagy. A három áramkörös szakasz használatát azért tanácsos figyelembe venni, mert az megfelelő rugalmasságot biztosít. Magának a kiállításnak és a kiállítási vitrineknek a megvilágítására egy légvezetékes, fényerő szabályozás nélküli áramkört lehet használni. A másik két áramkörnek fényerő szabályozósnak kell lennie. Abban az esetben, ha két egymástól független fényerőszabályozós áramkör létezik, két megvilágítási szint érhető el mindegyik szakaszhosszban anélkül, hogy szükséges lenne változtatni valamennyi fényforrást. Minthogy könnyedén létesíthető két megvilágítási szint, és mivel más megvilágítási szintek könnyedén létrehozhatók az alkalmazott fényforrások változtatásával, ez a rendszer alkalmas egy fényerőszabályozó által ellenőrzött hosszabb szakasz létrehozására, akár az egyetlen áramkörös rendszerben, akár az olyan két áramkörös rendszerben, amelyben csak egyetlen áramkör van ellátva fényerőszabályozóval. Az egy fényerőszabályozóra eső szakaszhosszt korlátozza a teljes áramkör fogyasztása, amit a tartozékok száma, az egy tartozékra eső watt-teljesítmény és a tartozékok térbeli távolsága befolyásol. Néhány esetben a fényerőszabályozókat a szakaszok szerint lehet elhelyezni egyetlen falra helyezett szabályozó szekrény helyett. A szabályozókat nem tanácsos a világítás ki- és bekapcsolására használni, mivel nehéz reprodukálni a megfelelő fényerő szintet anélkül, hogy minden egyes bekapcsolás alkalmával ne kelljen luxmérővel ellenőrizni azt. A szakaszos világítóberendezés elrendezését a helyiség méretei, a belmagasság, a szerelési magasság és a kiállítási installáció szabja meg. Minden esetben egy olyan szakaszt kell kialakítani, ami párhuzamos a kiállítási helyiség falaival és azoktól megfelelő távolságra helyezkedik el. Ezt a távolságot a következő formulával lehet meghatározni: X (az a mm-ben mért távolság, amennyire a faltól a szakaszt kell helyezni) = mennyezetmagasság mm-ben, kivonva abból az átlagos látogató szemmagasságát (1570 mm) és az megszorozva 0,577-tel. Például 4300 mm-es belmagasság esetén a szakaszt 1575 mm-re (4300 mm - 1570 mm x 0,577) kell elhelyezni a faltól. Valójában a szakaszt 1520-1830 mm-es távolságra lehet a faltól elhelyezni ennél a magasságnál anélkül, hogy probléma keletkezne. Alacsonyabb belmagasság esetén kritikusabb megtartani a 30o-ot a függőleges világítási szabálytól. Az 1520 és 1830 mm-es két szélső érték figyelembevételével választott tényleges távolságot úgy kell meghatározni, hogy standard hosszúságú szakaszegységeket használjunk annak érdekében, hogy minél kevesebb szakaszt kelljen vágni. Ha a szakasz 1520 mm-re vagy annál nagyobb távolságra van a saroktól, a megvilágítás éppen a sarokban lesz problémás. 4-6 fényforrás összezsúfolása a sarok körül nem szokatlan dolog. A fényforrások tengelyének 90ö-os szöget kell bezárnia a fallal, tekintettel arra, hogy a 90ö-os szög csökkenti a legkisebbre a vakítóhatást. Mivel az utolsó függő pozíció tengelyvonala a sarokhoz képest kb. 600 mm, minden szakasznak 600 mm-en belül kell lennie a szomszédos faltól. A sarokban levő szakaszcsatlakozó esetében hasznos, ha az egy 'X' csatlakozó az általánosan használt 'L' csatlakozó helyett.

Valószínűleg a legrugalmasabb elrendezés az, amikor a falakkal párhuzamosan elhelyezett világítótestek által körbezárt négyszögön belül két irányban elhelyezett világítótestek is vannak. Sajnálatos módon azonban ez a legdrágább megoldás a szükséges csatlakozók és a világítótestek száma miatt.

8.3.2.6 Fényforrások

A fényforrások összetett feladatot jelentenek mind kiválasztásuk, mind elhelyezésük szempontjából különösen olyan esetekben, ahol a hőkibocsátás elsődleges fontosságú. Szakértők kimutatták, hogy a hőkibocsátás nem jelent problémát a műtárgyak számára abban az esetben, ha azok nem zárt vitrinben vannak elhelyezve, és ha a luxérték nem haladja meg a 150-et. Kisebb intézmények számára nem szükséges infravörös szűrők, alacsony feszültségű szerelvények dikroikus reflektorok használata, ahogy azt néha szükségesnek tartották a hőhatás megelőzésére. A világítástervezők számára jelenleg ajánlott fényforrástípus az MR-16. Ez számos figyelemreméltó előnnyel rendelkezik: a fényforrások és a szerelvények kompakt mérete, az elektromos hatékonyság, a "fehér" fény, a fókuszált fénysugár, a sokféle wattérték és a fénysugárszélesség, továbbá az, hogy a hosszú használat során a fényforrás nem sötétedik be. Sajnos az említett előnyök nem mindegyike használható fel könnyedén a legtöbb közintézmény számára két ok miatt:

Az MR-16-os lámpa a diavetítőben használatos izzóhoz hasonlít. Az "MR" jelentése: tükörrel ellátott izzó, míg a 16 a lámpa méretére utal, azaz annak átmérője 2 inch.

Az MR-16-os lámpák ára magas, rendszerint legalább 5 font. Élettartamuk nem hosszabb, mint a legtöbb más izzóé, átlagosan 2000 óra. Az MR-16-os lámpából a következő típusok álnak rendelkezésre: ESX, EXT, EYF, EXZ, BAB, EXN, EYC, stb. Csak nagy körültekintés esetén alkalmasak múzeumi használatra a választható wattérték és sugárnyaláb szélessége miatt. Ebből a lámpatípusból legalább háromféle létezik, melynek fogyasztása 50 watt: az EXT, az EXZ és az EXN. 300-os célszög esetén, vízszintesen 2,74 m távolságban az EXT típus fényereje kb. 785 lux az EXZ típusé 290 lux, míg az EXN típusé 129 lux. 300-os célszögnél, függőlegesen, 1,2 m távolságra az EXT típus fényereje 764 lux , az EXZ típusé 284 lux, EXN típusé 129 lux. Mindezeket figyelembe véve az EXT típus múzeumi célra nem használható, míg az EXZ típus világításra nem érzékeny tárgyak esetében igen. Még az EXN típus is túl sok fényt bocsát ki, abban az esetben, ha a kiállításban világításra érzékeny tárgyak vannak. Keskeny fénysugarú lámpák nagyon ritkán használhatók múzeumban, mivel ezek rendszerint túlságosan erős fényt adnak. Széles körben elterjedt vélekedés, hogy a múzeumi világításhoz izzólámpákat kell használni, mivel azok elhanyagolható mértékű ultraibolya sugárzást bocsátanak ki. Ez nem teljes mértékben fogadható el, mivel egy üvegpajzsra van szükség a wolfram halogén lámpák előtt, mint például az MR-16-os, mert a wolfram halogén lámpákhoz használt kvarcüvegen áthatolnak a nagyon rövid hullámhosszú, nagy energiájú ultraibolya sugarak, amelyeket a normál üveg kiszűr. Valójában nem lehetséges demonstrálni ezt a problémát a Crawford 760 ultraibolya sugárzásmérő használatával, mivel ez a berendezés kiszűri ezt a rövid hullámhosszúságú ultraibolya sugárzást amiatt, hogy az érzékelőit az üveg mögé építették.

Egy másik ok, amiért üvegszűrőt tanácsos használni az, hogy valamifajta védelmet biztosítsunk arra az esetre, ha az izzó felrobban. A wolfram halogén lámpák használatánál gondosan kell eljárni, mivel a lámpának a kvarcrészét puszta kézzel nem szabad megérinteni, ugyanis a kézen található zsír a lámpa idő előtti kiégését okozhatja.

Gyakran úgy vélik, hogy az alacsony feszültségű lámpák jelentik a megoldást a hőkibocsátás problémájára, de az alacsony feszültségű rendszereknek számos hátránya van. Miközben az igaz, hogy a legtöbb alacsony feszültségű fényforrás jó színvisszaadású, azok e tekintetben nem jobbak, mint bármelyik másik izzó típusú fényforrás mindaddig, amíg az égő nem színezett valamilyen speciális hatás elérése érdekében. Pusztán az, hogy a wolfram halogén fényforrás üzemi hőmérséklete magasabb, mint a hagyományos izzólámpáé és a fénye fehérebb, nem jelenti azt, hogy a színvisszaadási mutatója magasabb. Valamennyi izzólámpa színvisszaadási mutatója 99 és 100 között mozog, mivel a szem és az agy képes alkalmazkodni a változó színhőmérsékletekhez, és a világító forrást mindaddig fehérnek látja, amíg az a fény teljes látható spektrumát magában foglalja. Minthogy ezek a fényforrások magasabb színhőmérséklettel rendelkeznek egyazon térben valamennyi fényforrásnak ilyen típusúnak kell lennie, azért, hogy a szem egy színhőmérséklethez alkalmazkodjon.

Az alacsony feszültségű rendszerek másik hátránya a tartozékok magas ára. Mivel vagy a szakasznak kell lennie egy transzformátoron vagy minden egyes részegységnek kell egy transzformátort tartalmaznia ezért mind a rendszer, mind tartozékai igen költségesek. Két transzformátor típus létezik, az elektronikus és az elektromos. Az elektronikus típust általában előnyben részesítik alacsony súlya miatt, szemben az elektromos transzformátorral, ami nehéz, és további terhelést jelent a szakaszra és a szakaszkapcsoló berendezésre, ami a szakasz és a tartozékok korai meghibásodásához vezet. Amennyiben ezekbe a rendszerekbe transzformátorokat építenek speciális fényerőszabályozókra van szükség. Fényerőszabályozós halogén fényforrások alkalmazásánál óvatosságra van szükség, mivel ennek a fényforrásnak elég magas hőmérsékleten kell üzemelnie ahhoz, hogy regenerációs ciklusa fenntartható legyen. Ha a hőmérséklet a wolfram halogén ciklus regenerációs hőmérséklete alá esik az a lámpaburkolat elfeketedéséhez és a lámpa élettartamának csökkenéséhez vezet. A fentiekben jelzett hátrány miatt a múzeumoknak gondosan mérlegelniük kell azokat az esetleges problémákat, amelyek az ilyen típusú lámpák használatával együtt járhatnak. Egy intézmény megtalálta a megoldást és legalább 5 másik kanadai intézet követi ugyanezt az utat, ami a "háztartási típusú" lámpák használatát jelenti.

Vannak más fajta általánosan használt lámpafajták: 'R' (reflektor) és a 'PAR' (Parabolikus Alumínum felületű Reflektor) Az R lámpa használata egy egészen jó lehetőség, habár a spot lámpa általában túl sok fényt bocsát ki a biztonságos múzeumi használathoz.

Az R lámpa előnyei:

A PAR lámpa általában nem jó választás múzeumi használatra. E lámpatípus néhány hátránya:

Amennyiben a fényforrások a mennyezeten helyezkednek el üvegtetejű vitrineket kell alkalmazni és azokat közvetlenül felülről nem pedig 300 -os szögben a vitrin elülső része felől megvilágítani mivel az tükröződést okoz. A vitrineket külön világítódobozban elhelyezett neoncsővel is meg lehet világítani. Külön-külön kapcsolható kis neoncsövek használatával lehetőség van a világítás jó elosztására, és könnyedén változtatható a világítás ereje. A mind a négy oldalán üveges, körbejárható vitrinek esetében mindig probléma, hogy lehetetlen elkerülni a belső és külső tükröződést. A tükröződés rontja a kiállítás élvezhetőségét és zavarja azokat a látogatókat, akik a kiállított műtárgyakat szeretnék tanulmányozni.

Az általánosan elterjedt hiedelemmel szemben nem szükséges minden neoncső esetében ultraibolya szűrést alkalmazni, mivel némely neoncsövek ultraibolya kibocsátása alacsony a gyártásuk során használt foszfor miatt.

Ezek a lámpák használhatók puszta fényforrásként ipari típusú világítótestekben anélkül, hogy további ultraibolya szűrésre lenne szükség, tekintettel arra, hogy kevesebb mint 75 uWattot bocsátanak ki ultraibolya lumenenként. Abból a feltevésből kell kiindulni, hogy a megvilágítandó tárgyakra irányuló látható fény mértéke az elfogadott szinten van, mivel az ultraibolya sugárzás arányos a látható fény ultraibolya tartalmával. Emiatt ha a látható fényszint túlságosan magas, akkor az ultraibolya sugárzás mértéke, aminek a műtárgyak ki vannak téve, is túlságosan magas, még akkor is, ha az ultraibolya sugárzás aránya a látható fényhez képest elfogadható.

Ha ultraibolya lumenenként nagyobb, mint 75 uWattot kibocsátó ipari típusú neonvilágítást alkalmazunk, amit a mennyezetre irányítunk, hogy a fény onnan verődjön vissza, akkor nem feltétlenül szükséges ultraibolya szűrők használata.

A fém és tömör akril fényvisszaverő panelekbe ágyazott neonlámpák esetében nem kell tartani az ultraibolya sugárzás szintjétől. Ugyanis az eddig Crawford 760 ultraibolya mérővel megmért valamennyi ilyen típusú 75 uWatts/lumen érték alatti világítóberendezés esetében nem volt érdekes, hogy abba milyen neonlámpát építettek.

Nem szükséges speciális, drága, ultraibolya sugárzáscsökkentőként hirdetett tömör akril fényvisszaverő paneleket vásárolni, tekintettel arra, hogy minden akril fényvisszaverő panel rendelkezik ultraibolya sugárzást magába szívó réteggel, hogy megakadályozzák annak elsárgulását és fényvisszaverő képességének elvesztését. A parabolikus zsaluknak jó a fényszabályozó képességük és felületük kevéssé csillog, de mivel ezek nyitott rendszerűek, ellentétben a tömör "zárt" rendszerűekkel, túl sok ultraibolya sugarat engednek át, ha a fényforrás ultraibolya tényező magas. A műanyag parabola zsaluk alacsonyabban tartják az ultraibolya sugárzás szintjét, de az nem mindig elégséges, ezért kiegészítő ultraibolya szűrőkre lehet szükség abban az esetben, ha nem alacsony ultraibolya sugárzású fényforrást használunk.

Neonlámpák kiválasztása műtárgyakat tartalmazó terekben történő használat céljából összetett probléma, mivel nem csupán az ultraibolya sugárzás kibocsátását kell figyelembe venni, hanem a színhőmérsékletet, a lumen kibocsátást és a fényvisszaadási mutatót is.

Például a normális hideg fehér (HF) fényű lámpák fényvisszaadási mutatója mindössze kb. 60-70. Más szavakkal, minden torzulást összeadva, az összes látható szín csaknem egyharmada torzul ennél a lámpatípusnál. Ez ugyan egy magas lumen kibocsátással rendelkező, hatékony fényforrás az elfogyasztott elektromos áram mennyiségéhez viszonyítva, ugyanakkor az ultraibolya sugárzása magasabb a múzeumi használat esetén ajánlottnál.

Az elköltött pénz megduplázásával beszerezhető hideg, fehér deluxe (HFX) lámpa is. A fényvisszaadási mutató ebben az esetben 90 közelébe emelkedik. A műtárgyakat tartalmazó terekben használatos lámpák esetében ajánlott fényvisszaadási mutató 85. Ez a lámpatípus nem olyan hatékony, mint a standard HF-típus, emiatt az elérhető fénymennyiség csökken. Múzeumi környezetben ez rendszerint előny, mivel a legtöbb neonrendszert úgy tervezték, hogy sokkal magasabb fényszintet produkáljanak annál, amit a múzeum igényel. A HFX lámpák alkalmazásának hátulütője az, hogy az ultraibolya sugárzás kibocsátása sokkal magasabb, ezért vagy kereskedelmi típusú tartozékokat kell használni vagy (ha ipari típusú tartozékokat alkalmaznak) el kell látni azokat az ultraibolya sugárzást megszűrő berendezéssel. A költségek újabb megduplázásával hideg, fehér fényű speciális delux típusú lámpák szerezhetők be. Ezek fényvisszaadási mutatója jobb, mint a HFX lámpáké. A lumen kibocsátás kisebb, és az ultraibolya kibocsátás is elfogadható mértékű ultraibolya szűrők használata nélkül is.

A múzeum egyetlen területe, ahol műtárgyak vannak jelen, és ahol az ajánlott minimális 85-ös fényvisszaadási mutató nem érvényes, az a restaurátorműhely, mivel ott nagyon pontos színhelyességre van szükség, ez minimálisan 95-ös fényvisszaadási mutatót jelent.

A lámpák színhőmérsékletének kiválasztása gyakran személyes preferencián múlik. Egyesek úgy tartják, hogy a meleg, fehér fényű (MF) lámpák a leginkább alkalmasak alacsony világítási szinteken, vagy amikor izzólámpát és neonvilágítást használnak ugyanabban a térben. Mások úgy találják, hogy az MF lámpák mindig homályosnak tűnnek alacsony színhőmérsékletük miatt, még akkor is ha a kibocsátott fény mennyisége azonos egy magasabb színhőmérsékletű lámpáéval. Ha természetes fény van jelen a térben, akkor magas színhőmérsékletű lámpák használatát részesítik előnyben. Restaurátorműhelyekben gyakran használnak magas színhőmérsékletű lámpákat.

A korábbiaknál jelenleg csekélyebb a kiegyenlítők szivárgása, a zaj és a tűzveszély. Érdemesebb nagyfrekvenciájú (20000 Hertznél magasabb) elektronikus kiegyenlítőket használni az alig érzékelhető vibrálás, a magasabb hatékonyság (kisebb áramfelhasználás) és a csendes működési jellemzők miatt.

Néha azt javasolják, hogy a kiegyenlítőket eldugott helyen kell felszerelni, amikor a kiállítási vitrineken belül neonvilágítást alkalmazunk. Ez azonban ellentmondhat az elektromos és tűzbiztonsági szabályoknak, mivel a kiegyenlítőket acélból készült szerelvénydobozban szokták elhelyezni.

Az egyik ok, amiért a kiegyenlítőket eldugott helyen szokták elhelyezni az az általuk termelt hő. Egy 40 Wattos, 1,2 m hosszú neonlámpánál alkalmazott kiegyenlítő általában 7-15 Watt elektromos áramot fogyaszt. Az általa termelt hő mennyisége egészen csekély a lámpa által termelt 40 Watt hőhöz viszonyítva. Egy helyesen megtervezett, szellőzéssel ellátott világítódoboz, amit elszigeteltek a kiállítási vitrintől, nagyon kevés hőt bocsát a kiállítási vitrinbe. Hány izzólámpára van szükség ugyanazon lefedettség és fénymennyiség biztosítására a vitrinen belül? Ez egészen biztosan meg fogja haladni az 55 Wattot.

A kiegyenlítők egy másik problémája lehet a hűtőanyag elszivárgása. Ez ma egy kisebb jelentőségű probléma, mint korábban, modern kiegyenlítők esetén sokkal kevésbé valószínű, hogy szennyezett anyagok csöpögjenek a műtárgyakra, mint a 30 évvel ezelőtti kiegyenlítők esetében.

8.3.2.9 Fényerőszabályozók neonlámpákhoz

A neonlámpák fényereje szabályozható. Ez nem olyan könnyű, mint az izzólámpák esetében, de lehetséges és nagyon hatékony. A neonlámpák speciális fényerőszabályozókat és kiegyenlítőket igényelnek, és létezik egy minimális, illetve maximális tartozékszám, amit egy-egy fényerőszabályozóhoz lehet kapcsolni. Ez rendszerint 1 és 10 között ingadozik, és arányos az elérhető fénymennyiséggel.

A neonos és az izzólámpás világítás fényerejének szabályozása közötti lényeges különbség a színhőmérséklet váltakozása. Amikor neonlámpát látnak el fényerőszabályozóval csak a termelt fény mennyisége változik, míg a színhőmérséklet állandó. Ezzel ellentétben, amikor izzólámpához csatlakoztatnak fényerőszabályozót a fény színhőmérséklete csökken, azaz a fény sárgábbá/vörösebbé változik. Az ok, amiért a neonlámpák színhőmérséklete nem változik az az, hogy a foszforkombináció felelős színhőmérsékletért nem pedig az elfogyasztott elektromos áram mennyisége.

A legutóbbi időben az európai piacon új, javított színvisszaadású lámpák jelentek meg: fém halogén (FH) és a magas nyomású nátrium (MNN) lámpák. Van Kemnade és van den Burgt (1988) összehasonlította a neoncsövek és a két újfajta lámpa színvisszaadási képességét. A 25000 K színhőmérsékletű MNN lámpa (SDW-T 50W) és a 30000 K színhőmérsékletű FH lámpa (MHW-TD 70W) színvisszaadási mutatója egyaránt 80. Ezek a lámpák hasonlóak a kék, zöld és sárga színárnyalatban, de nagyon különbözőek a vörösben, úgy, hogy az SDW-T típusú lámpa színvisszaadása a vörös felé tolódik el, míg a MHW-TD-é az ellenkező irányba. Ráadásul az SDW-T típusú lámpa színhatása a telített vörös felé hajlik. Ugyancsak van Kemenade és van den Burgt (1988) mutatta ki, hogy a látogatók a telített vörös színeket kedvelik ezért a "fehér" MNN lámpák használatát érdemes megfontolni az FH lámpák helyett, annak fényvisszaadási mutatója azonban el kell, hogy érje a 80-as értéket.

Az alacsony fogyasztású fém-halogén lámpák fejlesztésében mutatkozó legújabb trendekről Hall, Hicks, Hollis és Preston írt (1988). Thorn olyan 70-150 watt fogyasztású fém-halogén lámpát fejlesztett ki, melynek színvisszaadási mutatója 3000 K színhőmérséklet esetén 80, míg 4000 K esetén 85. Ezek az értékek lényegesen jobbak, mint a standard észak-amerikai 70 színvisszaadású mutató szintje. Azonban az fontosabb lehet, hogy "fehér" FH típusú lámpákat használjunk semmint bármilyen típusú MNN lámpát.

8.3.3 Falburkolatok a kiállításban

A kiállítóhelyek falai a művészeti múzeumok esetében a legfontosabbak, de megfelelőnek kell lenniük más típusú múzeumokban is. A falakat rendszerint valamifajta szövettel vagy festékkel borítják.

8.3.3.1 Dekorvászon

Dekorvásznat sok intézményben nem szívesen használnak. Ennek egyik oka, hogy nagyon savas, ami miatt törékenyé válik, továbbá a fény károsítja, és idővel elporlad. Ennek az anyagnak a savtartalma átkerülhet a műtárgyakra is. Ugyanakkor előnye, hogy kiegyenlítő hatást gyakorolhat a relatív páratartalom mértékére. Ez azonban nagy tér esetében nem jelentős. Ha festett dekorvásznat használunk az rendszerint gyorsan és egyenlőtlenül kifakul, és ha nedvességet kap elveszti a színét.

A dekorvásznat és az alatta elhelyezett furnért tanácsos lángmentesítő anyagaggal kezelni. A tűzálló vegyi anyagok hatékonysága az idő haladtával úgy tűnik csökken. A dekorvásznat rendszerint nem festik, amikor az először a falra kerül, csak akkor, amikor az már kifakult vagy bepiszkolódott. Festés után a szögek lyukai sokkal láthatóbbá válnak, mivel az anyag már nem takarja el azokat. A dekorvászon csak nagyon kevés alkalommal festhető újra. A dekorvászonnal fedett panelok szerelése nehéz, azért mert minden illesztés látható. Ebből az anyagból nehéz egy olyan kiállítóteret létrehozni, amit a látogató nem érez időleges hatásúnak.

8.3.3.2 Vinyl szövet

Egy lehetséges alternatíva az erősen dombornyomásos vinyl falszövet. A szögek által hátrahagyott lyukakat a dombornyomás alján nehéz észrevenni különösen azért, mert a vinyl összehúzódik a lyuk fölött, amikor a szöget eltávolították. Olyan egyéb falburkoló szövetek is léteznek, amelyek esetében nem lépnek fel a dekorvászon kapcsán említett problémák, ugyanakkor nem alkalmasak a szögek helyének elrejtésére és drágák.

8.3.3.3 Gipszkarton

Sok intézmény számára jelent megoldást a tűzálló gipszkarton alkalmazása. Ebben az esetben az illesztés nem jelent problémát, és a szögek helyét könnyen és gyorsan be lehet tölteni, és el lehet fedni. A kiállítások számától a rendezés gondosságától és a mozgatástól függően a kiállítótermet leggyakrabban évente újra kell festeni, ezért fontos szempont, hogy a gipszkarton és a festék ára viszonylag alacsony.

8.3.4 Környezeti ellenőrzés

Általánosnak tekinthető a környezeti ellenőrzés két szintje a múzeum épületén belül: a standard környezeti ellenőrzés és a műtárgyakkal kapcsolatos környezeti ellenőrzés. Mindkét rendszernek a levegő mozgásán kell alapulnia, csak központosított levegőmozgató berendezés képes biztosítani a hűtés-fűtés, a párásítás, a nedvesítés és a légszűrés szükséges kontrollját.

8.3.4.1 A környezeti ellenőrzés alapelvei

Ez az alfejezet az irodák számára szükséges fűtő, szellőztető és légkondicionáló (FSzL) berendezés működésének normális szintjével foglalkozik. A hőmérsékletnek télen hozzávetőlegesen 220 C-nak kell lennie, míg nyáron 240 C-nak. Az ingadozás plusz, mínusz egy fok lehet.

A relatív páratartalom szintjének ellenőrzési igénye minimális. A szárítást nem szükséges ellenőrizni ezt egyszerűen a légkondicionáló rendszerre lehet hagyni, amikor az hűtő módban üzemel. A nedvesítési képességet 25-35 %-os relatív páratartalom szintjén kell tartani a téli időszakban. A múzeum műtárgyakat nem tartalmazó épületrészben a relatív páratartalom ezen szinten történő szabályozása csökkenteni fogja a párásítókra jutó terhelést a műtárgyakat tartalmazó területeken. Ugyanazt a levegőszűrési standardot (90-95%-os hatékonyság) kell alkalmazni minden berendezés esetében, mivel a por az épület minden pontján problémát okoz. Gázos szűrök használata lenne ideális az FSzL berendezések esetében a műtárgyakat nem tartalmazó épületrészek esetében.

A külső légszabályozóknak olyanoknak kell lenniük, amelyek képesek megmérni és összehasonlítani a külső és belső levegőben jelenlevő látens hőt. Amelyik közelebb van az épületen belül kívánatoshoz azt nagyobb arányban vezetik át az FSzL berendezésen. Munkaidőben a minimális friss levegő ellátásnak 10 %-nak kell lennie, míg azon kívül 0 %-nak. A maximális friss levegőellátás mindkét periódusban 100 % lehet. Kis intézményekben vagy ahol csak kis FSzL berendezésre van szükség a külső légszabályozókat időszabályozóval kell ellenőrizni. Munkaidőben a szabályozóknak teljesen nyitva kell lenniük, hogy beengedjék a minimálisan elegendő friss levegőmennyiséget (kötött térfogat). Amikor az épület néptelen a külső légszabályozóknak zárva kell lenniük, azért, hogy az FSzL berendezés tudja forgatni a belső levegőt.

8.3.4.2 Műtárgyak minőségével kapcsolatos környezeti ellenőrzés

Ez a kifejezés a múzeumi műtárgyakra ajánlott ellenőrző környezeti viszonyokra vonatkozik. A kiállítótermekben a téli hőmérséklet 21 Co +0,5 Co, míg a nyári hőmérséklet 24 Co +0,5 Co legyen. A raktárakban a téli hőmérséklet alacsonyabb lehet, míg a nyári hőmérséklet ugyanolyan legyen, mint a kiállítótermekben. Egyes intézményekben ugyanazt a hőmérsékletet tartják egész évben.

A relatív páratartalom szintjét mindig ellenőrizni kell, ha lehetséges azonos szinten kell tartani egész évben. Ha ez nem lehetséges, akkor egy ellenőrzött, éves szinten működő időrendet kell létrehozni és követni. Az ideális 50 +3 %-os relatív páratartalom fenntartása lenne egész évben. Ha egy kevésbé ideális éves relatív páratartalom értéket kell elfogadni, akkor a téli relatív páratartalom 40 +3 % és 45 +3 % között lehet. A nyári relatív páratartalom érték 50 +3% és 55 +3% között legyen. Az éves ingadozást 10 %-ra kell korlátozni. Ezért az alsó éves értéknek 37 és 53% között kell lennie, a felső éves értéknek pedig 42 és 58% között. A változásnak úgy kell alakulnia, hogy háromhavonta megközelítőleg három százalék legyen, azaz szeptember, október, novemberben 55-ről 45%-ra, vagy 50-ről 40%-ra csökkenhet, míg március április májusban 45-ről 55%-ra vagy 40-ről 50%-ra emelkedhet.

A légszűrés szükséges hatékonysága 90-95%. Gázos szűrő használata lenne ideális az FSzL berendezések esetében a műtárgyakat tartalmazó épület részekben. A legtöbb külső légszabályozónak rögzített térfogatúnak, és időszabályozóval ellátottnak kell lennie. Munkaidőben a légszabályozóknak teljesen nyitva kell lenniük, hogy beengedjék a minimálisan elegendő mennyiségű friss levegőt (kötött térfogat). Azokban az órákban, amikor az épület nem üzemel a külső légszabályozók legyenek zárva és az FSzL berendezés forgassa a belső levegőt. Legyen néhány változtatható térfogatú külső légszabályozó, ami rendelkezik egy statikus nyomásérzékelővel, és fel van szerelve időszabályozóval. A statikus nyomásérzékelő feladata, hogy fenntartson egy enyhe pozitív légnyomást az épületben, és ezzel megakadályozza az ellenőrizetlen levegő beszivárgást akkor, amikor a restaurátor műhelyekben a füstelszívó ventilátor időszakosan működésben van. Amikor munkaidőben az időszabályozó ellenőrzi ezeket a változtatható térfogatú légszabályozókat, a légszabályozók egy előzetesen kiválasztott állásra nyílnak, hogy beengedjék a minimálisan elegendő mennyiségű friss levegőt. Azokban az órákban, amikor az épület néptelen a külső légszabályozók bezáródnak, és a FSzL berendezés forgatja meg a belső levegőt, ha csak az álló nyomásérzékelő nem hatálytalanítja az időszabályozót.

A nagy pontosságú hő- és nedvességszabályozókat össze kell kötni egy számítógép vezérlésű elektronikus ellenőrző rendszerrel (Direct Digital Control, DDC). Alacsony hajtóerővel és rövid működési távval rendelkező elektronikus nedvességszabályozókat kell használni. Az ellenőrzőrendszer minősége lesz a meghatározó függetlenül attól, hogy a múzeum bármelyik létesítményében megvannak-e a műtárgytároláshoz szükséges környezeti viszonyok.

A relatív páratartalom ellenőrzésének és az ehhez szükséges berendezésnek a költsége nem függ a fenntartani kívánt relatív páratartalom szintjétől. A rendszer ugyanannyiba fog kerülni akkor is ha 50%-os relatív páratartalmat, és akkor is ha 25 %-osat akarunk fenntartani a téli időszakban. A készülék üzemeltetési költsége +3%-os relatív páratartalom érték fenntartása esetén mindenképpen ugyanakkora, akármilyen állásba helyezzük is a kapcsolót. Mennyi az ésszerű befektetés egy múzeum számára? Mekkorák az ésszerű működési költségek egy múzeum számára? Akkorák, amik összemérhetők más múzeumokkal és kiállítóhelyekkel. Ezeket nem más épülettípusok költségeivel kell összehasonlítani.

8.3.4.3 Párásító berendezés

Múzeumokban általánosan használt párásítók és szárítók következő korlátjait kell kiemelni:

A legtöbb kis és közepes méretű múzeumban a párásító keszülék kedvelt típusa a csövezett, elektronikus elektródával ellátott, cserélhető hengerű készülék. A nagy intézményekben általában központi gőzpárásítót alkalmaznak. Abban az esetben, ha a központi gőzpárásító berendezés esetleges kémiai anyag átvitele már a tervezés szakaszában ismert, és a működés során ellenőrzés alatt tartható, akkor az ilyen berendezés biztonságosan alkalmazható. A probléma abból adódik, hogy a víz kezeléséhez a vízmelegítőben használt vegyi anyagok egészségügyi kockázatot jelentenek a munkatársak számára, és károsíthatják a műtárgyakat. Kémiai anyagok bevitele gőztől-gőzig hőcserélő alkalmazásával, és az ásványi anyagoktól megtisztított víz használatával megakadályozható. Azonban a hőcserélő élettartama korlátozott amennyiben a vizet kémiailag nem kezelik

Az elektronikus elektródás, cserélhető hengerű gőzfejlesztőhöz két lehetőség ajánlott:

A páraszabályozót falon kell elhelyezni a legjobban szigetelt helyiségben. Ki kell kérni a gyártó véleményét a megfelelő berendezés kiválasztásához, ami rendelkezik folyamatosan szabályozott ellenőrző módszerrel. Ez szükséges a relatív páratartalom szigorú ellenőrzéséhez.

8.3.4.4 Megfigyelés

Hordozható pára- és hőmérsékletmérővel kell ellátni minden műtárgy tárolóhoz kapcsolódó FSzL egységet. Ha ugyanaz az egység szolgál ki sok területet több pára- és hőmérsékletmérőre van szükség. Ne működtessünk ilyen egységeket pára- és hőmérsékletmérő nélkül, mivel ezek hiányában nem biztosítható a környezeti stabilitás.

Csak folyamatos leolvasás teszi lehetővé az FSzL rendszer működésének pontos meghatározását. Ha az ellenőrzés nem folyamatos nem leszünk képesek megállapítani a relatív páratartalom napi szélső értékeit és nem fogjuk tudni, hogy a rendszer valóban betartja-e a relatív páratartalom 3%-os maximális ingadozását. Azt sem fogjuk tudni megállapítani, hogy a relatív páratartalom ingadozása mennyire gyorsan következik be, mint ahogy azt sem, hogy ha a relatív páratartalom lassan változik. 31 napos szalagdiagramok a leginkább alkalmasak a pára- és hőmérsékletmérő leolvasásához, mivel az összetömörített időskála hajlamos arra, hogy a relatív páratartalom ingadozásait drámaian ábrázolja, és az idő szempontjából hatékonyabb nyomon követni a változást havonta mindössze egyszer, ahelyett, hogy azt minden héten megtennénk.

A DDC ellenőrző rendszer használtható abból a célból, hogy rendelkezzünk folyamatos elektronikus megfigyelő rendszerrel, de a hőmérsékletet és a páratartalmat megfigyelés alatt kell tartani hőmérséklet- és páratartalom mérővel is, hogy független adatok is rendelkezésünkre álljanak. A DDC rendszernél ugyanazokat a detektorokat használják az FSzL rendszer megfigyelésére és ellenőrzésére, ezért ha a detektorok meghibásodnak a probléma szükségszerűen bekövetkezik. Ez az, amiért fontos, hogy független adatokkal rendelkezzünk.

8.3.5 Épületszerkezet

Ajánlatos magas szigetelési szintek használata, még akkor is, ha az nem költséghatékony a standard értékelési kritériumok szerint, mivel könnyebb fenntartani jó környezeti viszonyokat, amikor a külső környezet csekély hatást gyakorol a belső környezetre. Egy jól szigetelt épület egyúttal bizonyos védelmet nyújt a környezeti ellenőrző rendszerek mechanikai meghibásodásának hatásai ellen is. Mindaddig amíg a külső légszabályozók zárva vannak és a szellőzést biztosító ventillátorok kikapcsolt állapotban vannak az épület környezeti viszonyai stabilak maradnak amíg a berendezést megjavítják.

8.3.5.1 Szigetelés

Szivárgásmentes légszabályozókkal rendelkező légmentes épületet kell létrehozni. A szigetelést az épület külső burkolatának közelében kell kialakítani úgy, hogy a fal- és tetőszerkezeteket melegen tartsuk, és hőhidak ne lépjenek fel.

8.3.5.2 Páravisszatartók

A páravisszatartónak 0,08 vagy alacsonyabb állandósági tényezővel kell rendelkeznie (15ng/s.m2 . Pa). Minden ablaknál kettős üveget kell alkalmazni közöttük legalább 13 mm széles légűrrel. Ennél még előnyösebb a 3 rétegű üveg. A dupla üveget el kell látni egy alacsony kibocsátási értékkel ("E") rendelkező bevonattal, azért, hogy egy olyan áteresztő értékkel rendelkezzen, ami elég alacsony a kicsapódás megakadályozásához.

Megfontolandó a levegőáramlást akadályozó üvegre vitt hártyás vagy ráforrasztott bevonat alkalmazása. Polietilén páravisszatartókra lásd: Research Council of Canada's Building Research Note No 225 (Shaw 1985). Emellett az is fontos, hogy a 0,1 mm vastag polietilén lemezek kevesebb levegőt engednek át, mint akár a 0,05 mm-es vagy akár a 0,15 mm-es polietilén lapok ha azokat úgy szerelik, hogy a szomszédos lapok csatlakozásai fedjék egymást. A két lap egymáshoz történő szegecselése a legjobb, jobb mintha az összeillesztés tömítőanyaggal, vagy szigetelőszalaggal történt volna. A múzeumokban alkalmazott páravisszatartó anyagoknak az elfogadható állandósági értéke 0,04-0,08.

8.3.5.3 Transzformátor terem

Mindig előfordulhat, hogy egy elektromos transzformátor felrobban. Az elektromos transzformátor teremnek az épülethez közelinek kell lennie, de azon kívül kell elhelyezni.

8.3.5.4 Átrakó helyiség

Az átrakó helyiség megtervezése fontos dolog, mivel az hatással van a műtárgyak mozgatásának hatékonyságára és biztonságára. A számos lehetőség közül választott forma az adott múzeum igényeitől függ. Az átrakó helyiség magában foglalhat egy teherautók számára létesített rakodó dokkot.

Ha egy külső átrakó helyiséget építettek, azaz a járművek nem hajtanak be az épületbe, akkor a tetőt és a falakat úgy kell megtervezni, hogy az legalább 2000 mm-t védjen a járműből, és alkalmas legyen egy 1200x2400 mm nagyságú tároló befogadására. Amennyiben a mozgatható emelő az épületen belül van, akkor az átrakó helyiség tetejének hozzávetőlegesen 12 m2-t kell befednie. Míg ha az emelő az átrakó helyiség teteje alatt van, akkor a tető méretének 24 m2-nek kell lennie. A tetőt legalább 4420 mm magasan kell elhelyezni.

A legtöbb utazó kiállítás számára a lerakodás mindössze néhány órát jelent, emiatt a jármű teljes körülzárása nem szükséges, tekintettel arra, hogy a jármű soha nem marad felügyelet nélkül.

8.3.6.1 Rakodó berendezés

Az épület szintbeli elhelyezésétől függően szükséges rakodódokk építése. Dokkokra azért van szükség, hogy áthidalják a teherautó és az épület közötti űrt. Ez egy kedvelt megoldás, mivel a padlók magassága a teherautókban ma már változatosabb a légfelfüggesztéses és kisebb kerékátmérőjű pótkocsik használata miatt. A dokkszint kiegyenlítő platform által alkotott szög a teherautó és az épület között egészen meredek lehet. Ez a be- és kirakodást veszélyessé teszi. Villásemelő megléte esetén bármilyen magasságú teherautó fogadása lehetséges. Ebben az esetben a műtárgyakat tartalmazó ládákat minden esetben vízszintesen lehet kiemelni a járműből, a lejtős mozgatás helyett.

Megfelelő szintű külső területeket ki lehet alakítani a kirakodó teherautók számára, de a biztonság nem olyan jó, mint a rakodó dokk alkalmazása esetén, mivel a lepakolás nem zárt térben történik. A szállítójármű hátsó része a rakodás közben nyitva van, és a ládákat egy olyan területen kell átvinni, ami az arra járó emberek számára belátható. Mivel mind a teherautó, mind pedig a rakodóterület ajtajai szélesre tártak, nagyobb levegőcsere történik. Az emelt dokk kb. 2,4 m széles és legalább 3 m hosszú legyen.

8.3.6.2 Tervezési sajátosságok

Milyen tervezési sajátosságokat kell figyelembe venni a rakodóhelyiségek esetében? Az egyik sajátosság, amit mindenfajta rakodóterület esetében meg kell valósítani, az egy személybejárat a rakodótér bejáratának közvetlen közelében. A személybejárat lehetővé teszi a teherszállító mozgását, amikor egy teherautó tartózkodik a dokkban, valamint kisebb csomagok szállítását a főbejárat kinyitása nélkül. Ugyancsak ennek révén válik lehetővé a szállítószemélyzet ellenőrzése, és szállítás a főbejárat kinyitása előtt, továbbá egyebek mellett azon keresztül lehet a szemetet kiszállítani az épületből. A személybejáratot biztonsági célból el kell látni megfelelő zárral, biztonsági világítással, szirénával és vagy egy kukucskáló lyukkal vagy pedig egy duplaüvegű kisablakkal, esetleg egy zártláncú televíziós kamerával. Minthogy az nagyon valószínű, hogy a személybejárat kifelé nyílik, ezért az ajtó forgópántjainak olyannak kell lenniük, ami megakadályozza az ajtó leemelését. Ez a fémborítású ajtó "hőelválasztó" (ez a kifejezés azt jelenti, hogy az ajtó külső fém részét egy műanyag réteg és szigetelőanyag közbeiktatásával elválasztották a belső fém résztől), szigetelt és tömítéssel ellátott legyen. Ugyanilyen rendszerűnek kell lennie a fém ajtókeretnek és az ugyancsak fémből készült küszöbnek is.

A legtöbb rakodótér tervezésénél ajánlatosak a felfüggesztett ajtók a kifelé nyíló lengőajtók helyett, a lengőajtók alkalmazásánál esetleg előforduló működési problémák miatt. A felfüggesztett ajtó mindegyik oldalát tolózárral biztosítsák. A belső és külső fémfelület közé helyezett hőelválasztóval ellátott szigetelt ajtót kell használni. Légtömítéssel kell csökkenteni a levegő be- és kiszivárgását, és ezzel csökkenteni az ajtó körül előforduló kondenzáció mértékét.

A 8.3.6.1 pontban említett villás emelő helyett sok épületnél még mindig a szintezett rakodódokkot alkalmazzák. Akna típusú szintkiegyenlítővel elérhető, hogy áthidaljuk a teherautó hátulja és az épület padlózata közötti űrt, és kiegyenlítsük a gépjármű és a dokk között meglevő bárminemű magasságkülönbséget. Általában a dokk magassága hozzávetőlegesen 1000 mm-rel legyen a külső szint fölött, hosszúsága pedig 2440 mm, míg szélessége 1830 vagy 2130 mm legyen. A dokkszint kiegyenlítő hatótávolsága rendszerint 600 mm: 300 mm a dokkmagaság fölött és 300 mm dokkmagasság alatt.

Az akna típusú dokkszint kiegyenlítők egyik problémája az, hogy hideg időjárás esetén nehéz a légszigetelést megoldani. Két lehetséges megoldás létezik. Az egyik, hogy a dokkszint kiegyenlítőt az ajtón belül helyezik el. A 100 mm vastag gumiból készült dokkütközők ugyancsak az ajtón belülre kerülnek. A padlószint alatt elhelyezkedő 1000 mm magas, kb. 300 mm széles és 3050 mm hosszú űr a padló vége és az ajtó között hidegnyelő aknaként szolgál, aminek következtében a padló melegebb marad. Ennek a megoldásnak az az egyetlen hátránya, hogy szigetelt típusú gépkocsi beállók nem használhatók, ami azt jelenti, hogy nagyobb levegőcsere fog lezajlani, amikor egy jármű tartózkodik a dokkban, mint az ütközővel ellátott gépkocsi beálló esetében. Amikor gépjármű nem tartózkodik a dokkban, akkor ennél a megoldásnál kisebb a levegőcsere mértéke, mint akár felfüggesztett ajtó, akár az akna tipusú dokkszint kiegyenlítő esetében. A dokk használatának előrelátható gyakorisága segít meghatározni melyik a legmegfelelőbb megoldás.

A második megoldás az lenne, ha a dokkszint kiegyenlítőt az ajtón kívül helyeznék el. Ez vonzó megoldás lehet, tekintettel arra, hogy ez a tér csupán időjárás elleni védelemre szolgálna szigetelés vagy mechanikus berendezés igénye nélkül, olcsón körbezárható, és nagymennyiségű szabad tér marad a fogadóhelyiségen belül.

Azokon a pontokon, ahol az épülettel teherautók érintkezhetnek ütközőket kell kiépíteni. Ezek 1370 mm magas, 200 mm átmérőjű betonnal töltött vascsövek legyenek.

Egyes teherautók oldalsó rakodóajtókkal rendelkeznek, ami nyilvánvalóan bonyolultabbá teszi a rakodóterület megtervezését. A legegyszerűbb megoldás, még akkor is ha esetleg nagyon nehezen megvalósítható, hogy a rakodó dokkot úgy építsék meg, hogy az két oldalról történő hozzáférést tegyen lehetővé. A kétirányú hozzáférés azt jelentené, hogy az áruszállító autó vagy az ajtóhoz tolat vagy dokk mentén áll meg. Amikor párhuzamos a dokkal a dokkszint kiegyenlítő esetleg nem éri el a gépkocsit vagy nem megfelelő a szélessége és ezért esetleg egy mozgatható rámpára lesz szükség. Hasznos biztonsági megoldás nyújthatnak az épülethez egy 3050 mm hosszú lánccal rögzített kerékalátétek.

Alacsony hőmérsékletkiegyenlítővel ellátott HID világítótestet kell a beálló alá helyezni, a világítótest fényereje kb. 500 lux legyen 1 méterrel a padlószint fölött.

8.3.7 Rakodóterület

A rakodóterületnek meg kell felelnie a műtárgyaknak szükséges környezeti viszonyoknak, kivéve ha az épület úgy van megtervezve és úgy működik, hogy a becsomagolt műtárgyak csak áthaladnak, és nem időznek ezen a területen néhány óránál többet.

8.3.7.1 Rakodóterület mérete

Rakodóterületnek legalább akkorának kell lennie, hogy egy közepes méretű, azaz kb. 33,5 m2 nagyságú pótkocsi elférjen benne abban az esetben, ha terjedelmes kiállítási anyag érkezik. Annak a térnek, ahova a teherautó rakományát lerakják elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy az összes ládát befogadja anélkül, hogy ki kelljen nyitni a múzeum más területeire nyíló bármelyik ajtót. Amikor egy járművet megraknak vagy abból kipakolnak, a belső ajtóknak védelmet kell nyújtania a külső levegő nagymértékű beáramlása ellen és ezért azoknak légszigetelteknek kell lenniük, illetve azokat zárva kell tartani.

8.3.7.2 Klimatikus körülmények

Mivel a megrakott ládák akár napokat is tölthetnek itt arra várva, hogy elszállítsák vagy kirakják azokat, a klimatikus körülményeknek ebben a térben olyanoknak kell lenniük, ami megfelel a műtárgyaknak. A ládákat minimum 24 órán át kell itt tárolni a kicsomagolás előtt azért, hogy a bennük levő tárgyaknak elegendő idejük legyen hozzászokni a múzeum klimatikus viszonyaihoz. Amennyiben az üres ládákat nem a műtárgyak számára megfelelő klimatikus viszonyok között tárolják a kiállítás időtartama alatt, azokat be kell vinni ebbe a térbe, ki kell nyitni és legalább 24 órán keresztül otthagyni a csomagolás megkezdése előtt.

8.3.7.3 Ajtók

Egy közepes méretű pótkocsi hátsó ajtaja hozzávetőlegesen 2440 mm széles és 3050 mm magas. A múzeumépületen belüli ajtóknak nem kell ennél nagyobbaknak lenniük, hacsak magának a gyűjteménynek nincsenek speciális igényei. Általában normál méretű kb. 1830 mm széles és 2130 mm magas kétszárnyú ajtókra van szükség azután, hogy a műtárgyakat kicsomagolták.

8.3.7.4 Elrendezés

A rakodó terület elrendezését gondosan meg kell tervezni, úgy, hogy legyen tér a ládák felhalmozására, ugyanakkor a közlekedő terek szabadon maradjanak. A ládák és a műtárgyak mozgatásához szükséges felszerelés tárolási helyét ki kell jelölni ezen a területen belül.

8.3.8 Függőleges közlekedés

Ha egy intézmény több mint egy szinttel rendelkezik szükséges a műtárgyak, a felszerelés és az emberek egyik szintről a másikra történő mozgatása. A legtöbb esetben ennek a függőleges közlekedésnek elfogadott módja a lift. Az intézmény méretétől függ, hogy egy vagy több funkciós lifteket alkalmazunk. Bármelyik műtárgyszállításra használt liftnek a műtárgyak szállítására alkalmas környezeti viszonyokkal kell rendelkeznie minden emeleten.

8.3.8.1 Több funkciós lift

Ha csak egy lift áll rendelkezésre azt "kórház" típusúnak kell tekinteni. Legyen széles és rendelkezzen magas ajtónyílással, nagy padlóterülettel, nagy belmagassággal (minimum 2600 mm), sima padlózattal közvetett neonvilágítással (200-300 lux 1 méterrel a padlószint fölött a liftnek az épületen belüli elhelyezkedésétől függően), a műtárgyaknak megfelelő környezeti viszonyokkal és azzal a lehetőséggel, hogy műtárgyszállítás esetén kikapcsolható legyen a liftellenőrző. Mindezek mellett rendelkezzen a szokásos felszereléssel: riasztócsengő, vészvilágítás, braille írással ellátott, megvilágított hívógombok kerekesszékes használók számára, jelzőcsengő, valamint minden emeleten a lift helyzetét jelző lámpák stb.

8.3.8.2 Felszerelés tároló

A lift számára szolgáló felszerelés tároló:

8.3.9 Vízszintes közlekedés

Három közlekedési útvonalat kell tervezni:

8.3.9.1 Műtárgyak és dolgozók

Néhány esetben a műtárgyak és a dolgozók közlekedése egybeesik. Más esetekben csak a dolgozók közlekedése zajlik. Ezért két feltételegyüttesre lehet szükség, számítva az esetleges műtárgymozgásra is. Ha műtárgyak mozognak a közlekedő útvonalaknak meg kell felelniük a műtárgyak számára szükséges környezeti feltételeknek. Ha csak dolgozók használják a közlekedési útvonalat, akkor elegendőek a szokásos környezeti feltételek. Mindkét esetben 1 méterrel a padlószint fölött 100 luxot elérő neonvilágítás a megfelelő. 2. szintű biztonsági előírásokra van szükség. Azon közlekedő terek minimális szélessége, amelyeken keresztül műtárgyak mozognak 1980 mm legyen, ha az ajtó szélessége 1830 mm. A minimális belmagasság 2740 mm legyen, ha az ajtó magassága 2600 mm. Bármilyen padlóburkolat megfelelő, de sima legyen, és mentes legyen a hirtelen szintváltozásoktól.

8.3.9.2 Látogatók

Néhány esetben a műtárgyak és a látogatók közlekedése egybeesik. Amennyiben a közlekedési útvonalat műtárgyak számára is használják, akkor annak meg kell felelnie a műtárgyak környezeti követelményeinek. Egyébként a szokásos környezeti viszonyok elegendőek. Mindkét esetben általános neonvilágítás használandó, esetlegesen izzólámpás felső világítással. A világítás erejének olyannak kell lennie, ami időt biztosít ahhoz, hogy a látogató szeme hozzászokjon a belső világításhoz, és a kevésbé megvilágított terület felé vezesse. A biztonsági normák változhatnak a közlekedőrendszer különböző részein. A közlekedőterek minimális szélessége és magassága a műtárgyak számára a fentiekben leírtaknak megfelelő legyen, és ugyanolyan feltételeknek feleljen meg a padlóburkolat is.

8.3.9.3 Élelmiszerek

A büfé vagy az étterem jelentheti az intézmény egyik legkellemesebb részét. Az élelmiszerek szállítását el kell választani más közlekedési útvonalaktól, különösen azoktól, amelyeken műtárgyakat szállítanak. A szokásos környezeti ellenőrzés megfelelő. Az élelemszállító útvonal szélessége 1220 mm, magassága 2440 mm legyen. 1 méterrel a padlószint fölött 100 lux erejű neonvilágítás ajánlott az útvonal számára. Az 1. szintű biztonsági előírások alkalmazandók. A padlóburkolat könnyen tisztítható és sima legyen.

8.4 Következtetések

Új épületek megtervezése összetett feladat, de ennél sokszorta nehezebb a legtöbb már létező épületet múzeummá alakítani. Ahhoz, hogy csökkentsük a műtárgyak sérülésének vagy pusztulásának a kockázatát rövid és hosszú távon össze kell hangolni a műtárgyvédelmi előírásokat. Az ebben a fejezetben leírt környezeti standardoknak, tűz és biztonsági előírásoknak az alkalmazása hosszú távon oda vezet, hogy megőrizhetjük a gyűjteményeket a következő generáció számára. Azonban ezek a standardok csak akkor kerülnek át a gyakorlatba, ha a múzeumok vezetői támogatnak egy olyan műtárgymegőrzési stratégiát és tervezési folyamatot, ami hangsúlyozza a megelőző konzerválást, és amikor tapasztalt restaurátorok vesznek részt a múzeumi munkacsoportban és részesei a múzeumi építési és fejlesztési folyamatnak. A tapasztalt restaurátorok részvétele a múzeumépítési és -felújítási programok tervezésében és nyomon követésében magától értetődő legyen. A restaurátor szerepét úgy kell tekinteni, mint aki a gyűjtemény szempontjait érvényesíti az épület megtervezésénél.

Irodalom:

Forrás:
Gail Dexter Lord-Barry Lord (szerk.) A múzeumtervezés kézikönyve (London, 1991)[Vissza]