A preventív konzerválás problémái a Néprajzi Múzeum nemzetközi gyűjteményeiben

Gyarmati János

A Néprajzi Múzeum nem magyarországi gyűjteményei mintegy 54 000 műtárgyat foglalnak magukban. Ez a tárgyegyüttes hat különböző gyűjtemény (Afrika, Amerika, Ázsia, Európa, Indonézia, Óceánia-Ausztrália) között oszlik meg. Ez egyértelműen jelzi, hogy a "nemzetközi" gyűjtemények tagolása földrajzilag történt, amiből az is következett, hogy egy-egy ilyen, földrajzilag meghatározott gyűjteménybe a legkülönbözőbb anyagból készült tárgyak kerültek. Így például az Amerika-gyűjtemény éppúgy magában foglal kőből pattintott eszközöket, fegyvereket, mint tolldíszeket vagy bőrből készült viseleti darabokat. Vagy az Óceánia-gyűjteményben egyaránt megtalálhatók a tárolási körülményekre igen csak érzékeny, fából, fakéregből, háncsból készült tárgyak, illetve kevésbé kényes, vadkan agyarból csiszolt ékszerek. De az Ázsia-gyűjteményből is említhetnénk egészen különböző környezetet igénylő műtárgytípusokat: finomacélból készült kardokat, illetve bőrnyergeket.

Az említett gyűjtemények jelenleg, a Néprajzi Múzeum finnugor gyűjteményét is magában foglaló Európa-gyűjtemény, valamint az ázsiai textilek kivételével egyetlen légteret alkotó, különböző folyosókból, sőt eredetileg lépcsőházból kialakított közös raktárban találhatók. A fenti, az együtt tárolt anyagok sokféleségét pusztán csak illusztráló néhány példából is kiviláglik, a Néprajzi Múzeum Európán kívüli gyűjteményei meglehetősen különböző raktározási körülményeket igényelnének. Különösen igaz ez, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az Amerika-gyűjtemény régészeti anyagával nem is számolva, javarészt száz éves vagy még idősebb tárgyakról van szó, tekintettel arra, hogy e gyűjtemények törzsanyaga a 19-20. század fordulójáról vagy még régebbről származik, ami pl. tollból vagy fából készült tárgyak esetében különösen gondos tárolást tesz, tenne szükségessé. Ugyanakkor a jelenlegi körülményekről legyen elég annyit mondani, hogy a raktár relatív páratartalma az évszakos változásokat figyelembe véve 17-25%-os ingadozást mutat, és hasonlóan nagy a hőmérsékletváltozás is. Sőt, ha a raktár különböző részein egyazon időben végzett mérési eredményeket vetjük össze, akkor is 10%-ot meghaladó, illetve 8-10 oC-kal eltérő értékeket kapunk.

Mi lenne a teendő? Az egyik kézenfekvő lehetőség a raktár klimatizálása lenne. Ez azonban egyfelől a raktár említett szerkezete miatt (folyosórendszer, illetve nem lezárható lépcsőház) nehezen kivitelezhető, másfelől nem oldaná meg a problémát, hiszen egészen más páratartalom és hőmérséklet lenne ideális, mondjuk a japán kardoknak és az óceániai famaszkoknak.

Egy másik lehetőség a több évtized alatt kialakult földrajzi besorolás megszüntetése és helyette egy anyag szerinti tárolás bevezetése lenne. A számítógépes nyilvántartás korában ugyan nem okozna különösebb nehézséget a különböző kontinensekről, földrajzi régiókból származó, különböző gyűjteményekhez tartozó műtárgyak együtt tárolása, de ez a megoldás a raktár csaknem teljes átépítését, átrendezését igényelné, továbbá, érthető módon az egyes, földrajzilag szervezett gyűjteményeket gondozó muzeológusok ellenállását is kiváltaná.

Áthidaló megoldásként merült fel, hogy a gyűjteményekből emeljük ki a tárgyak bizonyos csoportját, és azok számára építsünk a tárgyak száma és mérete által megszabott méretű "boxokat", konténereket, ahol a megfelelő páratartalmat, hőmérsékletet és szennyezés mentességet biztosítani tudnánk.

Kérdés azonban, hogy milyen tárgyak kerüljenek ebbe a csoportba. A muzeológus nyilvánvalóan a muzeológiai szempontból legértékesebb tárgyakat választaná, tehát azokat, amelyek a legnagyobb tudományos, illetve pénzbeli értéket képviselik. Ugyanakkor egy restaurátor valószínűleg olyan tárgyakat részesítene előnyben, amelyek oly mértékben indultak romlásnak, hogy az már fennmaradásukat veszélyeztetheti. Ugyanakkor egy több tízezres, netalán százezres gyűjteményben sok olyan beleltározott tárgy lehet, amelyek erősen pusztulófélben vannak, de nem képviselnek olyan muzeológiai értéket, ami különleges kezelésüket indokolná (pl. díszítés nélküli, gyűjtője, használója szempontjából sem érdekes, puhafából, tehát erősen romlandó anyagból készített szerszámnyelek). További szempont lehet kiállítás előtt restaurált, majd onnan visszakerült tárgyak e csoportba sorolása, s ezzel ismételt restaurálásuk elkerülése.

Mindezeket a muzeológiai és állagmegóvási szempontokat figyelembe véve azt mondanám, hogy a gyűjtemény legkiemelkedőbb, leginkább pótolhatatlan és romlandó anyagból készült tárgyai kivétel nélkül kerüljenek az elkülönített tárgyak közé, míg a kevésbé értékes tárgyak közül azok, amelyek állapota a jelenlegi raktározási körülmények között nem tartható fenn, illetve a restaurálási költségeik magasak lennének és/vagy tengerentúli tárgyak esetében ma már beszerezhetetlen anyagokat tartalmaznak. Ugyanígy indokoltnak tartanám a kiállításokból kikerülő restaurált tárgyak ide sorolását is.

Ha a várható költségek felől közelítünk a kérdéshez, akkor is valószínű, hogy a "boxos" megoldás költségtakarékosabb, mint az egész raktár(rendszer) klimatizálása, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a nemzetközi gyűjtemény egészében darabszám és elfoglalt térfogat tekintetében nem csekély arányt képvisel az a tárgyállomány (pl. kerámia és más szervetlen anyagból készült tárgyak), amelynek a jelenlegi raktározási körülmények megfelelnek, amennyiben biztosítani tudjuk a jobb pormentesítést.