Az agyagfalvi mezőn, a székely népgyűlések hagyományos helyén 1848 október 15-16-án mintegy 30-40 ezren gyűltek össze, hogy a románságot és a szászokat maga mellé állító császári katonaság ellenségeskedésének megtorlásáról tanácskozzanak. A császári erők parancsnoka Puchner volt, aki szinte Erdély teljes területét elfoglalta. (A román népfelkelés is kitört, mert a jobbágyfelszabadításra ezen a területen csak késve és csak korlátozott kiváltságok adásával került sor.)

Az agyagfalvi gyűlés főrendezője Berzencey László volt, aki az azonnali hadbaszállást indítványozta és akit a gyűlés nemzeti kormánybiztossá is választott.

Néhány nap múlva már 30 ezernyi székely állott fegyverben, akik először a románok radnóti tábora ellen indultak, s azt elfoglalván a császári csapatokat is üldözőbe vették, és Szent-Ivánnál megütköztek vele. A sereg azonban kellő szervezettség és fegyverek hiányában a következő Marosvásárhelynél vívott ütközetben már alulmaradt. Mindezeket az eseményeket a székelyek dalban is megénekelték.  A szöveg korábbi változatát már Kriza János is feljegyezte. Az itt közölt rövidebb változatot Mathia Károly gyűjtötte 1941-ben Siklódon, Udvarhely megyében.

Tehát a császári erők egyelőre fölényben voltak és hamarosan az egész Székelyföld újra a fennhatóságuk alá került Háromszék kivételével. Háromszék területén erre másodszor is fellángolt a népfelkelés s a harci kedvet a fegyverhiány sem lohaszthatta le, miután Gábor Áron Kézdivásárhelyen és környékén több ágyúöntödét is létesített.
 

Gábor Áron a háromszéki mesterlegény november 4-én jelentkezett kihallgatásra Berde Mózes kormánybiztosnál. Elmondta neki, hogy szerinte azért futottak meg a székelyek Marosvásárhelynél, mert nem voltak ágyúik. A  kormány ugyan ígéretett tett, hogy hamarosan küld ágyúkat, de kérdéses volt, hogy megérkeznek-e idejében, illetve, hogy átjutnak-e a Puchner báró vezette osztrák haderők által megszállt útvonalakon. Ugyanakkor a mintegy negyvenezer katonából álló ágyúkkal is jól felszerelt orosz seregek már hetek óta a Havasalföldön és Moldvában állomásoztak bevetésre készen. 

Ugyan Oroszország hivatalosan nem állt hadban a magyar forradalmi kormánnyal, de a Kárpátokon túlról olyan hírek szivárogtak Erdélybe, hogy az oroszok támadni készülnek. Gábor Áron ágyúk öntésére kért engedélyt a kormánybiztostól. Berde Mózes eleinte kételkedett abban, hogy ez kivitelezhető, de Gábor Áron alaposan átgondolt tervvel jelentkezett nála. A következő napokban pedig Gábor Áron és hűséges bajtársa Thuróczi Mózes kézdivásárhelyi műhelytulajdonos népgyűlési szónoklatokkal vette rá Háromszék falvainak népét, hogy álljanak az ügy mellé. A lelkesítő beszédek meghozták a várt eredményt, így november 16-án Gábor Áron már teljes meggyőződéssel jelenthette ki a szék tanácskozásán, hogy "Lesz ágyú!"

Ez a pillanat vált később legendává, noha hosszas előkészítő munka előzte meg Gábor Áron eme kijelentését, majd ezt követően is komoly összefogással sikerült a tervet megvalósítani.
 

Az első ágyút november 28-án próbálták ki Sepsiszentgyörgyön a székház mögötti domboldalon. Gábor Áron másik legendás kijelentése itt hangzott el:
 – Ha ágyúim első lövése nem talál célt, a második golyó engem nyeljen el!
Biztos volt a dolgában, a lövés pedig temészetesen célba talált.

Két nap múlva már a csatában is kipróbálták az új ágyúkat.
A Bodzai szoros környékén az osztrákok – a Joseph Gedeon vezette nagyszebeni General Commando– 6000 gyalogost, 200 lovast és 8 ágyút vonultattak fel. Heydte császári százados 2400 emberével Erdővidéken táborozott, miután Udvarhelyszéket megszállta. Tervük szerint előbb ez utóbbiak támadtak  a székely csapatokra.

Velük szemben és a Bodza irányába mintegy 4000 székely nemzetőr indult el Sepsiszentgyörgyről. Hídvégnél csaptak össze. Roham közben a császáriak számára teljesen váratlanul megszólaltak a székely ágyúk. Ez döntötte el a csatát a háromszékiek javára.

Bodola Lajos ütegparancsnok erre később így emlékezett: "Leírhatatlan erkölcsi erőt kölcsönöztek Gábor Áron első ágyúi...nemcsak a fegyveres régi katonaságnak és a lándzsás volt jobbágyoknak, hanem általában a falvakban minden osztályú és korú népességnek."

Tari Lujza szerint a Gábor Áronról szóló népdal a szabadságharc idejénél jóval később keletkezett. Ezt a dallam elemzése alapján állapította meg, mivel az "minden elemében a 20. század elejére megszilárdult új magyar népdalstílust képviseli". Jagamas János szerint műdalból ered.

Az első változatot Mathia Károly jegyezte le 1941-ben Csíkszentdomokoson egy 12 éves fiútól. A többi változathoz sokféle szöveg tartozik, de ezek Gábor Áron személyével nem kapcsolatosak. Így például 1948-ban már Horty Miklós rézágyúja szöveggel is énekelték a dalt. A dal főleg azután lett népszerű a 48-as vonatkozású szöveggel, hogy az első kiadás nyomán hamarosan számtalan más kiadványba, köztük a tankönyvekbe is bekerült a Mathia Károly által gyűjtött székelyföldi változat.

A dallam minden népzenei dialektusterületen meglehetősen egységes. Gyakori a dallam hangszeres zenei felhasználása. A hangszerjátékosok leginkább lassú, illetve középgyors csárdásnak játsszák a dallamot, mint például az alföldi citerások, vagy a kalotaszegi zenészek. Kalotaszegben az élő tánchagyomány kísérődallamaként maradt fenn. Bogártelkén lakodalomban, bálban a 70-es években  még táncoltak rá. Kallós Zoltán 1977-ben egy bálban vette magnószalagra Boros Samu és a szomszéd Egeres falu cigányzenészei előadásában egy bálban.

(A fenti összeállítás Dégh Linda, Volly István, Beke György és Tari Lujza publikációi alapján készült.)