A cápahívás eszközei Óceániából

Antoni Judit emlékére

A propellerre emlékeztető, fából készült eszközök (ka’saman) hagyományos óceániai cápafogó úszók. A középső lyukba növényi anyagból font, alsó oldalán csúszóhurokban, a felsőn hosszú szálba kötött bambuszbotban vagy hurokban végződő kötél csatlakozik, az egyik változaton faragott stilizált szem és orr is látható. Fontos kiegészítőjük a kókuszhéjból készült, rotangnádra fűzött csörgő (larung), amely a ragadozó odacsalogatását szolgálja.

A Csendes-óceán térségében korábban szélesebb körben gyakorolt, kizárólag férfiak által végezhető rituális cápafogási technika (shark calling) a Pápua Új-Guineához tartozó Bismarck-szigetek részét képező Új-Írország szigetén élő kontu közösség kulturális identitásának mindmáig meghatározó eleme. A sikeres cápavadászat egyszerre szolgál beavatási rítusként és élelemszerzési gyakorlatként. A generációról generációra öröklődő hagyomány mitikus teremtőjüktől, Moroától származik, aki előbb a cápát, majd a férfit teremtette meg, a felavatott férfiak lelkei pedig a cápákban élnek tovább. Hitük szerint, ha férfi hívja, a cápának oda kell úsznia és engednie kell magát elfogni. Ebben a régióban a cápa és ember viszonya merőben eltér a nyugati világ filmek táplálta puszta rettegésétől: mély kulturális, spirituális és gazdasági kapocs.

A cápavadászat történhet egyénileg, beavatás céljával, vagy csoportosan. A kiválasztott férfiaknak több héten át szigorú rituális előírásokat kell betartaniuk: elkülönülnek a közösségtől, tartózkodnak a nőkkel való mindenféle érintkezéstől, valamint bizonyos ételek, például vaddisznó és rák fogyasztásától. A cápafogás eszközeit is ők készítik és csak ők nyúlhatnak hozzájuk. Indulás előtt a vendéghajós csónakokat és a résztvevők testét meghatározott növények nedvével kenik be, elvégzik a megfelelő varázslatokat, majd a parttól látótávolságon kívülre eveznek.

A cápahívás során énekelnek, a csörgő vízfelszíni rázásával a vergődő halak hangját imitálják, és haldarabokat dobálnak a vízbe. Ahogy a cápa a közelbe ér, egy pálcára erősített csalétekkel még közelebb csalják, majd amikor erre ráharapna, hirtelen a fejére húzzák a hurkot, ami megakad az uszonyoknál. A csomózási technika biztosítja, hogy meghúzva a hurok megfeszüljön, a fából készült úszó pedig a felszínen tartja a vergődő állatot. A kifáradt cápát ezt követően a kenuba emelik és megölik. Ez nem veszélytelen művelet, azonban a közösség hite szerint a rituális előírások pontos betartása védelmet nyújt, ahogy a zsákmány mennyiségét is ez befolyásolja. Általában két-három cápát ejtenek el egy alkalommal, a túl fiatal példányokat pedig visszaengedik a tengerbe. A sikeres vadászatról kagylókürtökkel adnak hírt a parton várakozó közösségüknek, a lakoma elkészítésében pedig mindenki részt vesz. A húst szigorú szabályok szerint osztják el, a szív és a máj a vadászt és családját illeti.

A szokást egy magyar utazó, Vojnich Oszkár is lejegyezte  (1908 A Csendes óceán szigetvilága. Úti jegyzetek. Budapest: Pallas. 226.) a Tonga-szigetek kapcsán. Neki csak meséltek a rítusról, de hallotta az énekeket is. Kiemelte, hogy a szertartást decemberben, párzás idején végzik, amikor a felszínhez közel úsznak a cápák.

1982-ben Dennis O’Rourke dokumentumfilmet forgatott The Sharkcallers of Kontu (A kontui cápahívók) címmel. Egy 1995-ös tanulmány (Craig, B.: Following the tracks of Edgar Waite in New Guinea for the Pacific Arts Symposium in Adelaide. 42.) úgy hivatkozik egy adatközlőre, mint az egyik utolsó emberre, aki gyakorolja a cápahívó rítust. Azonban később, Thorolf Lipp 2002-es filmjében (Shark Calling in Kontu, Papua New Guinea) újra élő hagyományként mutatják be a gyakorlatot.  Az évszázados rítust veszélyeztette a teherhajó-forgalom, illetve a 2010-es években meginduló tengerfenék-bányászat, amely azonban a nemzetközi tiltakozásnak köszönhetően az évtized végére meg is szűnt. Bár a klímaváltozás is jelentősen érinti a térség ökológiai rendszerét, az elmúlt években a cápahívás elterjedt gyakorlattá vált: a turizmusért és kultúráért felelős minisztérium döntése alapján fesztiválokat és bemutatókat is szerveznek, amelyek az identitásmegőrzésben és a turizmus ösztönzésében is fontosak. Jerome Segur Becoming a Man in Melanesia (Férfivá válás Melanéziában) című 2023-as filmje pedig kifejezetten a szertartás hátteréről és beavatási funkciójáról, a ma is jelen lévő tradícióról tudósít.

2021-ben jelent meg, majd lett a hét gyerekkönyve a Sunday Timesnál, 2022-ben pedig az utazási irodalmat értékelő Edward Stanford-díj nyertese gyerekkönyv kategóriában Zillah Bethell The Shark Caller című kötete (London: Usborne, Saara Katariina rajzaival). Az igen elgondolkodtató ifjúsági könyv kapcsán a kiadó több, gyerekek számára érdekes információt tett elérhetővé angol nyelven a rítusról és a térségről.

A bemutatott tárgyakat Festetics Rudolf 1893 és 1898 között, a Csendes-óceán térségében töltött hosszú nászútján gyűjtötte, majd több mint 1600 darab egyéb néprajzi tárggyal együtt a Néprajzi Múzeumnak adományozta. Anyagával az idén januárban elhunyt Antoni Judit régész, néprajzkutató, óceanista foglalkozott, az ő emlékének ajánljuk A hónap műtárgya sorozat jelen válogatását.

Szerző: Biró Anna