Búcsú Szalados Bélától

Bata Tímea és Gebauer Hanga búcsúzója Szalados Bélától.

Szalados Béla (1939- 2026) bő 12 évet töltött raktárkezelőként a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményében és annak kutatószolgálatában 2000 és 2012 között. Micsoda sűrű 12 év volt ez! A Magyar Optikai Művekben történt nyugdíjazása után Kertai Miklós helyére érkezett, folytatva az elődje által megkezdett, példaértékű átcsomagolását a negatív állománynak. Ez az időszak volt az, amikor még nem emailen kutattak az érdeklődők, amikor még személyesen jöttek és fedezték fel a gyűjteményt, amikor még papírképet rendeltek, majd idővel cd-re kiírva kapták meg a kért fényképek digitális változatát. Amikor a kutatás még személyes kapcsolatokon keresztül élt. És él Béla segítőkészsége máig azok emlékezetében, akik ebben az időszakban látogatták a gyűjteményt. Velük találkozva a mai napig szóba kerül Béla, hogy van, jól van-e. Pár napja tudjuk, hogy már a szomorú hírt is meg kell osztani az eljövendő hasonló beszélgetésekben. De lesz még sok ilyen beszélgetés és ennek Béla is örül ott, ahonnan most szemléli szeretett gyűjteménye és egyszer volt kutatói életét. Mert mindenkihez volt egy-két jó szava és szakmai tanácsa, ötlete, legyen az a Monarchia története, néprajzi vagy fotótechnikatörténeti témák. A Kossuth téri kutatószoba elképzelhetetlen volt nyitott, érdeklődő, mindig segítőkész jelenléte nélkül. Akárki belépett, azonnal összeakadt a két tekintet az ajtóból és az íróasztal mögül, és már jött is kérdezni, segíteni, kiszedni, visszaosztani… csinálni, amit éppen kellett. Mindig tevékeny volt. A Fényképgyűjteményt aligha ismerte nála alaposabban bárki. Együtt rezdült, együtt lélegzett, együtt élt a gyűjteménnyel.

Második családja volt az Archívum, a Fényképgyűjtemény. Személyesen ismerte, gondosan csomagolta az üvegnegatívokat, és aggódott a nitrátosok éppen aktuális tárolási körülményei miatt. Szorgalmasan tisztította a párátlanítóban a szűrőt, figyelte a hőmérsékleteket és cserélte a páternoszter kiégett izzóit. Minket is megtanított mindenre, amit fontosnak tartott a negatívok és a nézőképes kartonok jólléte érdekében. Tudtuk, hogy a csuklónkra kell erősíteni a csavarhúzót, hogy bele ne essen a gépbe, mert onnan nem lehet kiszedni, és beavatott, hogy az íróasztal melyik fiókja melyik célszerszámot rejti, amit nem egyszer ő maga készített el vagy alakított megfelelőre a Fotótár igényei szerint.

Csomagolt, mért, dokumentált. Pontos kimutatást készített a különböző fémdobozok méretéről, súlyáról, kiszámította, hogy negatívokkal együtt hány kiló egy doboz, egy polc, egy szekrény, egy szekrénysor.  Még most is az ő számításaiból élünk. Azóta tudjuk, hogy hogy a 2000-es évek elején a közel 75 000 üvegnegatívunk legalább 3,3 tonnát nyomott, és a teljes negatívállomány helyigénye durván 20,5 köbméter volt.

Béla mindig nyitott volt az újítások iránt, érdeklődve kísérte végig a folyamatot, ahogy a laborálást lassan-lassan kiszorítja a digitális fotózás az autokróm képek esetében, majd a negatívok szkennelése a többi anyagnál. Ő maga is szívesen fényképezett, technika iránti fogékonysága miatt első ismerőseink közé tartozott, aki digitális fényképezőgépet vásárolt magának. Fotótechnikai érdeklődésével és tudásával nem csak a Fényképgyűjteményre volt gondja. Villamosmérnökként infrakamerát készített, hogy így segítse a muzeológusok és restaurátorok munkáját, hogy egy-egy tárgy díszítőfestésének károsítása nélkül tudjanak a legfelső festékréteg alá nézni és korábbi korok mintáit, feliratait meglátni, elolvasni. Így figyelte meg egy 1858-ban készült menyasszonyi láda alsóbb festésrétegében megbúvó – a később róla elnevezett – „Béla madarat” is. Később is mindig rituálisan vette elő, a ma már a Technikatörténeti Gyűjtemény részét képező, maga készítette eszközt, óvatosan mutatta különböző részeit és büszkén mesélte az azzal tett felfedezéseket.

Nem csak a Fényképgyűjtemény volt a családja, de a családja is a Fényképgyűjtemény részévé vált. Rengeteget mesélt a lányairól, később unokáiról, a hegedűórákról és koncertekről. De atyai aggódással figyelte a mi párkapcsolatainkat is, majd örült a gyermekáldásoknak. Felesége pogácsái pedig elmaradhatatlan részévé váltak az archívumi névnapoknak, születésnapoknak, ünnepléseknek, koccintásoknak.

Köszönjük, Béla a sok figyelmet, tudást, törődést, igyekszünk tovább vinni és átadni mindazt, amit Tőled kaptunk!