A hónap műtárgya

Faddi talpas bölcső

A hónap műtárgya

 

Szöveg: Molnár Tamás

A bölcsőt, ezt a Bizáncból átvett bútortípust elődeink még a honfoglalás előtt ismerték meg, török közvetítéssel. Bár az első bútorok között kapott helyet őseink otthonában, talpas változatának falusi használatára csak a 13. századtól vannak adataink. A csecsemő ezt a fekvőhelyet általában a keresztelő után vette birtokba, addig az anyja mellett a gyermekágyban töltötte idejét. Mivel a bölcső története az ókorig vagy még régebbre nyúlik vissza, rengeteg fajtája kialakult. A festéssel díszített, bent a házban használt talpas bölcső mellett sok helyütt megtalálható a mezei bölcső és a teknőbölcső is. E változatokat a praktikum hívta életre, ugyanis az anya a szülés után nem sokkal újból teljes értékű tagjává vált a paraszti munkagépezetnek. A mobilis teknőbölcsőt akár a hóna alatt vagy a fején is tudta hordozni, a rudakból és kendőből álló mezei bölcsőt pedig bárhol össze lehetett szerelni. A kiállított festett példány a talpas bölcsők csoportjának reprezentatív darabja.  

A Tolna megyei Faddon asztalosok és faragóspecialisták egyaránt foglalkoztak bútorkészítéssel. A faddi bútorstílus a komáromi bútor második periódusának hatására bontakozott ki a 19. század közepén, és a 20. század elejéig volt jellemző. Jellegzetessége az élénkpiros tulipános festés, sötétkék alapon. A 19. század végére a virágozás egyre inkább túlburjánzott, a kék alapszín mellett megjelent a zöld és a fehér. 

Az itt látható tárgyat Csapó Sándor készíttette, aki 1883-ban vőnek ment a Keserű családba. A bölcső az első gyermek, Erzsébet számára készült, aki 1884. március 10-én született. A két hosszanti oldalra a szülők neve (Capo Sándor, Keserű Örzse), az egyik rövidebbre a készítés ideje, az 1884-es évszám került. A 4-4 kiálló kampós fog a takaró lekötésére szolgált, így a gyermek sem kiesni nem tudott a bölcsőből, sem a takarót nem tudta lerúgni magáról.  

A csecsemő fekhelyének kiemelt szerepe van a családok életében, s ez régen sem volt másként. Csapó Sándor nagy méretű vőládáját leszámítva a bölcső volt az első bútordarabja a házaspárnak, szobabútort (sarokpadot, asztalt, ládát és két ágyat) csak évekkel később, 1890-ben csináltattak, hasonló stílusban. A bútoregyüttes az első szobába került és az 1920-as évekig volt így együtt, amikor is a házaspár halálával a gyerekek felosztották egymás között a berendezés darabjait. A bölcsőt ebben az időszakban használták utoljára, mégpedig az 1921-ben született unoka, aztán felkerült a padlásra. A Néprajzi Múzeum számára Kresz Mária és Csilléry Klára gyűjtötte be 1962-ben, aki a tárgy leltározása során a következőket jegyezte fel:  

A bölcsőbe a maiak emlékezése szerint általában szalmazsákocska került, amit ki lehetett cserélni, zsákból. Arra valamilyen lepedő, fej alá „kis vánkus” melynek anyaga négynyüstös „csinvat”. A kis vánkus huzatja vasárnapra fehér gyolcs „slingölt”, köznapra „kanavász” tarka, csíkos vagy kék-rózsaszín mintás. Ezen kívül volt még egy négyszögletes kis dunyha, szintén „csinvat”-ból, a vánkushoz hasonló ünnepi és hétköznapi huzattal. 

A tárgy a családi emlékezet nélkül is elárulja számunkra, mikor és kinek készült, a rajta szereplő évszámból pedig nemcsak a készítés évére, hanem a faddi bútorfestés fejlődésére, 1884-ben uralkodó stílusjegyeire is következtethetünk. A feljegyzett történetből az is kiderül, hogy a 20. század első negyedében milyen anyagból és díszítéssel készítették a bölcsőben használt párnát, dunyhát és huzatjaikat. A tárgy, az emlékezet és a gyűjteményi munka együtt alkot kerek egészet.  

ltsz: 62.182.1 

 

 

JEGYEK