Húsvétra várva

Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe. Mozgó ünnep, amely idejét a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni vasárnapban rögzítette Kr.u. 325-ben a niceai zsinat. A zsinat döntése után is sokáig viták folytak a húsvét időpontjáról – a dátum kiszámításához ma a XIII. Gergely pápa 1582-ben kiadott Inter gravissimas kezdetű bullája az irányadó. A számítás bonyolultsága miatt az előre jelzett dátumokat a Missale Romanum és a Breviarium Romanum köteteiben találjuk meg. A tavaszi napéjegyenlőség ünneplése a kereszténységet megelőző időkből is ismert. A germánoknál központi alakja Ostara istennő volt. (Gondoljunk az ünnep német Ostern és az angol Easter elnevezésére.) Magyar neve az ünnepet megelőző  40 napos nagyböjt lezárása utal.

A Nagyhét a húsvét kitüntetett hete, amely a virágvasárnaptól a húsvétig terjedő időszak. Ezen a héten a gazda és a gazdasszony is igyekezett a portát rendbe tenni. A fizikai mellett a lelki tisztaságra is törekedtek. A gazda ügyelt arra, hogy a háznépéből mindenki meggyónjon, mert csak így válik méltóvá a húsvéti szentelt ételek elfogyasztására. E hét utolsó három napja a nagycsütörtök, a nagypéntek és a nagyszombat már nem előkészületi nap, hanem a húsvéti ünnep szerve része.

Nagycsütörtök az utolsó vacsora emléknapja, Jézus szenvedésének kezdete. A harangok ezen a napon szólalnak meg utoljára, a nép nyelvén „a harangok Rómába mennek”. Több helyütt ismert szokás volt, hogy az utolsó harangozás idején a gazda kiment a gyümölcsösbe és megrázta a fákat, hogy bő termés legyen. A kertekben egy marék földet szórtak szét, hogy elűzzék a földből a fagyot. E napon végezték a rituális mosakodást is. Szeged népe a Tiszához járt le mosakodni. A beteg gyermeket is levitték, hogy lemossák róla a bajt. Az ünnepre ezen a napon sütötték a kenyeret. A tüzet este eloltották, s majd csak a nagyszombaton szentelt új tűzről gyújtották újra.

Nagypéntek  Jézus kereszthalálának napja. A hagyományok szerint a böjt és a mély gyász ideje, amelyhez hozzátartozott a hallgatás, a csend. A hívek, tartozzanak protestáns vagy katolikus felekezethez, ezen a napon szigorú böjtöt tartottak, gyakran csak vizet és kenyeret fogyasztottak. Nagypénteken a közösségi vagy az egyéni ájtatosságban nagy szerepe volt a stációjárásnak és a templomi szentsírnak, másnéven Úrkoporsónak. Utóbbi legszebb hazai emléke a garamszentbenedeki bencés apátságból származó koporsó (1480 körül), amelyet az esztergomi Keresztény Múzeumban láthatunk. A szentsír őrzése hajdan a céhtagok feladata volt. Ismertek olyan 19. századi adatok is, melyek szerint a városokban a katonaság adott őröket a szentsír őrzésére. A tápai asszonyok régebben rozmaringgal díszítették a szentsírt. Ismert népszokás volt, hogy nagypénteken nem sütnek kenyeret, hiszen nincs tűz, aminél meg tudnák sütni, sőt még bajt, szerencsétlenséget is hozna a házra. A szegedi tájon viszont dagasztottak egy pici kenyeret, amit megszárítottak és akkor vették elő, ha valaki vízbe fulladt. A hiedelem szerint, ha a közepébe egy szentelt gyertyát helyeztek és vízre bocsájtották, ahol az a vízbe fordult, ott kellett a halottat keresni. 

Nagyszombat Jézus sírban pihenésének az ideje. E naphoz kötődik a tűzszentelés szertartása, a húsvéti gyertya meggyújtása. Az egyházi szimbolikában a kialvó majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. A nép körében is sok szokás, hiedelem kötődik a szentelt tűzhöz. A hívek a szentelt tűz parazsával gyújtották újra otthonaikban a tüzet és ennek parazsánál főzték meg a húsvéti ételeket. Mivel a tűz parazsa, hamuja szentelmény volt, ebből tettek az állatok itatóvízébe, szétszórták a földeken, hogy elhárítsák a bajt, betegséget. Ismert szokás volt a templomban a keresztelővíz szentelése is ezen a napon. A hiedelem szerint, akit az új vízben először keresztelnek meg, szerencsés lesz egész életében. A nagyszombati szertartás végén elindulnak a feltámadási körmenetek, amelyeket a középkorban húsvétvasárnap hajnalán tartottak, hogy minél több emberhez elvigyék a hírt: a Megváltó feltámadt! Ma is élő népszokás a Zengő hegy környékén a bárányles. A monda szerint egy vándor, aki a hosszúhetényi szerelméhez tartott, a hirtelen támadt hóviharban eltévedt. Már majdnem megfagyott, amikor megjelent neki Isten báránya és levezette a hegyről. A szokás történelmi magyarázata szerint az első világháborúban orosz hadifogságba került hosszúhetényiek megfogadták, hogy ha kiszabadulnak és hazakerülnek, hálából minden évben egyszer felzarándokolnak a Zengőre. A fogadalmat tevők már mind meghaltak, utódaik mégis minden húsvét hajnalban megteszik az utat a Zengőre, hogy emlékezzenek és rátaláljanak a húsvéti bárányra.

Húsvétvasárnap a feltámadt Krisztus ünnepe. Leismertebb szokás e napon a húsvéti ételszentelés. Az asszonyok szép terítővel letakart kosarakban vitték a templomba a sonkát, kalácsot, tormát, sót, tojást. A megszentelt ételeket a család közösen fogyasztotta el. A maradékot sem dobták ki, mert azoknak, a többi szentelményhez hasonlóan, bajelhárító ereje volt. A sonkacsontot felakasztották az istállóba, hogy védje az állatokat a rontás ellen. A tojáshéjat szétszórták a földeken, hogy távol tartsák a kártevőket. A torma jó volt fejfájás ellen, de megszentelve még hatásosabbnak tartották.

Húsvéthétfő vagy vízbevető hétfő a húsvéti szent örömnek profán örömökben kiteljesedő napja. A húsvéti locsolkodás ideje, amelynek a víz tisztító, termékenyítő erejébe vetett ősi hit adja az alapját. Erdélyben élő szokás a hajnalozás, amikor a legények zenészek kíséretével járják a lányos házakat. Megtáncoltatják a lányokat, asszonyokat és végül a locsolás következik. Régebben dézsából vízzel, ma többnyire kölnivízzel locsolkodnak. 

Koltay Erika néprajzkutató, múzeumpedagógus