Oktatás, Múzeumpedagógia

Iskola anno

Képek, tárgyak, történetek

 

Valószínűleg a közoktatás jövőjét is meghatározó változásokat tapasztalhattunk meg az elmúlt hónapokban: az iskolák, osztálytermek elcsendesedtek, a gyerekek otthon tanultak. A tanárokkal és diáktársaikkal csak online módon tudtak kapcsolódni, a baráti találkozások lehetősége beszűkült. Sokan megérezhették ezekben az időkben a személyes kapcsolatok hiányát, amely talán rádöbbenti az ifjúságot is arra, hogy a virtuális kapcsolatok mellett nagyon fontosak a valóban "élő" beszélgetések, a közösségekben együtt eltöltött pillanatok, a közös élmények. A Néprajzi Múzeum archív fotóinak, gyűjteményi anyagának segítségével szeretnénk felidézni a kb. 100 évvel korábbi iskolai életet. Reményeink szerint ez az összeállítás felnőtteknek, diákoknak új ismereteket és szórakozást is nyújt majd. A narancssárga felületekre kattintva letölthető, vetített összefoglalók érhetők el a Múzeum Fénykép-, és Műtárggyűjteményének anyagából.

Osztálykép vagy egy egész iskola?

Napjainkban természetes, hogy mindenki jár iskolába, tud írni, olvasni, számolni, de ez nem mindig volt így. Az első közoktatási törvények Mária Terézia és fia, II. József uralkodása alatt születtek (I. és II. Ratio Educationis). Már ezek a rendelkezések is előírták 6-12 éves korú gyermekek iskoláztatását, mégis ebben a kérdésben csak az 1868-ban életbe lépett Eötvös-féle népoktatási törvény hozott változást. E törvény szerint pénzbüntetés járt azért, ha az előírt 6-12 éves kor között a gyermek nem járt iskolába. Korabeli statisztikák szerint ebben az időben a gyerekek 48%-áról lehetett ezt elmondani. 1913-ban ez a szám már 94%-ra módosult. Minden település törekedett arra, hogy legyen iskolája, a falvakban ezek főként a templomok mellett épültek. Az oktatásban az egyházaknak nagy szerepe volt, külön léteztek felekezeti iskolák, amelyek az 1948-as államosításig egyházi irányítás alatt működtek. 1867-ben az egyházak az iskolák 97 %-át, 1914-ben pedig 55%-át tartották fenn. A protestáns felekezetek iskoláiban, sok esetben külön tantervet is kidolgoztak az érvényben lévő állami tanrenden kívül. Az 1868-as törvény a városi elemi iskolákban minden osztálynak külön tanítót rendelt el, de a falusi iskolákban egy tanító oktatta a hat osztályt. A hatosztályos elemi iskolák zömében több korosztálynak egy időben folyt az oktatása. A tanítóképzés egyre fontosabb kérdéssé vált, hiszen még 1905-ben is egy tanítóra 61-67, városokban akár 200 gyermek jutott. A népoktatásban jelentős változást hozott Klebersberg Kunó (1875-1932) vallás és közoktatási miniszter kultúrpolitikája, aki a népiskolák tömeges építésével és az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta a tömegek műveltségét emelni.

1926-27-ben elindult a népiskolai program, mégpedig úgy, hogy az országot 5 km sugarú körökre osztották fel. A körökön belül a földbirtokosokat, a hatóságokat arra kötelezték, hogy népiskolát létesítsenek. Három év alatt 5 000 népiskolai tanterem és tanítólakás épült Magyarországon.  Nagy szükség volt a reformokra, hiszen 1927-ben a lakosság 12%-a még mindig analfabéta volt. Az 1925-ös tantervet az osztott és osztatlan iskolákra dolgozták ki. A népiskola célja viszont minkét iskolatípusban a vallásos, erkölcsös, értelmes, öntudatosan hazafias, a gyakorlati életre felkészített polgárok nevelése volt. Az iskolatípusokban nem történt lényeges változás, bár már ekkor szerették volna bevezetni a 8 osztályos képzés, de ez csak 1940-ben valósulhatott meg. Tehát voltak elemi népiskolák, ismétlő és tanonciskolák, polgári iskolák, reál- és humán leány és fiú gimnáziumok, reáliskolák, középfokú szakiskolák és az egyetemek, amelyek egyházi vagy állami fenntartással működtek.  Az elemi iskola négy osztályának elvégzése után lehetőség volt a polgári iskolákban továbbtanulni. Polgári iskolát azonban csak nagyobb községek, városok tudtak üzemeltetni. Ezekbe az iskolákba a tanulók 14-16%-a tudott csak beiratkozni. Ennek a paraszti családokban anyagi és szemléletbéli okai voltak. A tanulást a legtöbb paraszti család 100 évvel ezelőtt még nem tartotta fontosnak, a gyermekre szükség volt a munkában, amiből az iskola kiszakította volna őket. A falusi iskolák az oktatáspolitika szellemében az általános ismeretanyagból csak résztudást közvetítettek a parasztok számára, amit a termelésben nem tudtak hasznosítani. Gondot jelentett az oktatás módszere is, amely nem vett tudomást a paraszti kultúra sajátosságairól. A szegényebb családok gyermekei az elemi iskolában ingyen tanulhattak, de a magasabb iskoláztatás már többlet kiadásokat jelentett volna a családok számára. Legfeljebb egy gyermek (többnyire fiú) továbbtanulását tudták vállalni. A falvakban, tanyákon élők többsége számára a hat elemi iskola elvégzésével a tanulás befejeződött. Így a gimnáziumokban, polgári iskolákban már csak a módosabb iparosok, gazdák, tisztviselők, nemesek gyerekei tanultak tovább.

A mai oktatához képest különbség volt a nemek oktatásában is.  A II. Ratio Educationis törvényben (1806) megfogalmazódott a nemek szerinti elkülönített oktatás bevezetése. Falusi elemi iskolákban erre még a későbbi időkben sem volt lehetőség az osztálytermek szűkös volta miatt. A felekezeti, a polgári iskolákban és gimnáziumokban azonban már külön tanultak a fiúk és lányok. A tankötelezettség idejében is voltak eltérések: a 19. század közepén a fiúknak 6-12 év a lányoknak 6-10 év. A későbbi törvény (1868) már mindkét nemnek a 6-12 éves iskolaköteles kort írta elő. Iskola anno –  pillanatképek a Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteményéből.

Milyen eszközöket használtak ezek a diákok?

A taneszközök könnyen elfértek a mainál lényegesen kisebb tarisznyákban, iskolatáskákban.  Mi volt a táskában? Palatábla, palavessző, néhány könyv. A palatábla minden diák táskájában ott volt. A fényképeken láthatod, hogy ez egy fakeretbe foglalt természetes pala darab, amelynek egyik oldala vonalas, másik kockás. Írni, ill. inkább karcolni erre, a kihegyezett, világosabb szürke palavesszővel lehetett. Az írás letörléséhez rongyot, természetes szivacsot vagy nyúllábat használtak. A palatábla készítéséhez szükséges jó minőségű, simán hasadó agyagpalát Németország bányáiban és Magyarországon, Márianosztrán, Kisgyőrben bányászták. Az 1950-es években még használták a palatáblát. A papírfüzetek kb. 100 évvel ezelőtt jelentek meg, amelybe pennával és tintával, ceruzával írtak. A kihegyezett lúdtoll pennákat a tanító osztotta ki a gyerekeknek.

A grafit eltávolítására a kenyérbél is alkalmasnak bizonyult, bár a radírgumi a 18. században már ismert anyag volt. Joseph Priestly (1733-1804) angol lelkész, tudós megfigyelte, hogy a kaucsukfa szilárd nedvével a grafit nyomai eltüntethetők. Az olvasás elsajátítására nem mindenki rendelkezett olvasókönyvvel, volt olyan gyermek, aki az énekeskönyvből, bibliából tanult meg olvasni. Milyen iskolatáskákat használtak a gyerekek a 20. század első felében vidéken?

 

Milyen tantárgyaik voltak?

1925-ben megjelent az új európai reformpedagógiai elveket is beépítő tanterv, amelyhez kézikönyveket is kiadtak a tanárok számára (Egységes Népiskolai Vezérkönyvek). Új tankönyvek jelentek meg, amelyekben már az elemi iskolákban is a tudományos ismeretek közvetítése volt a fontos, a korábbi tartalmakkal szemben, ahol az oktatás fókuszában, a tanulók gyakorlati életre való felkészítése volt a cél. Bár a falusi iskolákban ez a korábbi gyakorlat csak kisebb mértékben változott meg. Tantárgyak: írás, olvasás, számolás, hazai történelem és földrajz, polgári jogok és kötelességek, természetleírás, testgyakorlás, éneklés. Az elemi iskolában, a tananyagban még nem volt lényeges különbség a lányok és a fiúk oktatásában, szemben a felsőbb népiskolával, ahol már megjelentek ezek az eltérések, például a fiúk három, a lányok két évig járhattak ebbe az iskolatípusba. Ezt az intézménytípust váltotta fel a polgári iskola, ahol szintén megmaradtak a nemek oktatásában a tantárgyi és éves eltérések, a fiúk hat, a lányok 4 évig jártak. A polgári után gimnáziumokban tanulhattak tovább a diákok. A humán gimnáziumokban a közismereti tárgyak mellett a latin és görög nyelvet tanították, a reálgimnáziumokban a modern nyelvek tanítására helyezték a hangsúlyt, míg a reáliskolákban a matematika és a természettudományok magasszintű oktatása zajlott. A gimnáziumokba már nagyon kevés lány tanult tovább. A 19. század közepétől erősödő emancipációs mozgalmaknak köszönhetően, az oktatásban is igyekeztek a nemek közötti oktatási eltérések megszüntetésére. Ebben kimagasló szerepet játszott Veres Pálné (1815-1895) az Országos Nőképző Egyesület létrehozásának élharcosa, valamint Trefort Ágoston (1817-1888) kultuszminiszter. Létrejöttek a leánypolgári iskolák a tanítónőképző intézetek és 1896-ban Veres Pálné megalapította az első „nyilvánossági joggal felruházott” leánygimnáziumot, amelynek tanterve a fiúgimnáziumok tantervét vette alapul. A gimnázium „női jellegét” a görög nyelv tanítása helyett a rajz, ének és kézimunka tantárgyak jelentették. A nők felsőoktatási egyenjogúságát 1895-ben Wlassics Gyula (1852-1937) minisztersége idején megszületett törvény hozta meg, amely a nők számára is megnyitotta az egyetemek kapuit.

 

Koltay Erika

 

 

Felhasznált források:

http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/1354.html

http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/Magyar_isk_tortenete/i1_az_eurpai_iskolarendszerek_kialakulsnak_okai.html

http://old.tok.elte.hu/tarstud/filmuvtort_2001/farkas.htm

http://mek.niif.hu/02100/02152/html/08/225.html#227http://

www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/noneveles/935_az_iskolarendszer_lenyoktats_fejldse.html

Deáky Zita: „Jó kis fiúk és leánykák” A kisgyermek történeti néprajza Magyarországon, Századvég Kiadó 2011

 

 

Az épülő szocializmus iskolája

 

Szentpétery Tibor 1951-ben készült fotósorozata nagyszerű kordokumentum, amely illusztrálja az 1945 utáni oktáspolitikában bekövezett fordulatot. Nemcsak a tankönyvek tartalma, a tantervek célkitűzése, de az osztályok berendezése, a falakon lógó Sztálin, Lenin, Rákosi képek, a kommunista propaganda-idézetek a marxizmus-leninizmus ideológiáját sugallják. A fényképek készítésének idején már túl voltak az iskolák az államosításon (1948). A nyolcosztályos általános iskolákban egységes alapműveltség közvetítését tűzték ki célul minden 6-14 éves gyerek számára. 1946 és 1950 között óriási fordulat állt be az iskolai nevelési célokban.

Petőfi liget, Vasvári Pál általános iskola (a domborművek alkotója Marton László, 1954.). Forrás: mult-kor.hu
Petőfi liget, Vasvári Pál általános iskola (a domborművek alkotója Marton László, 1954.). Forrás: mult-kor.hu

Az 1946. és 1950. évi általános iskolai tantervek céljai

 

[…] a tanulót egységes, alapvető,

nemzeti műveltséghez juttassa,

mindenirányú továbbnevelésre és

önművelésre képessé tegye és

közösségi életünk tudatos és erkölcsös

tagjává tegye

 

[…] tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos,

fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hűséges

fiává, a szocializmus építőjévé nevelje – a közösség, a nép, a haza önzetlen szolgálatának, a munka szeretetének és

megbecsülésének, a nemzeti függetlenség, a dolgozók nemzetközi harca érdekében való önfeláldozásnak és bátorságnak szellemében.

 

(Katona András idézett cikkéből)

 

„Láthatóan a korábbi demokratikus, humanista neveléseszményt az osztályharcos, a szocializmus iránt elkötelezett marxista-leninista ideológia váltotta fel.” (Katona András) Még inkább így volt ez egy épülő szocialista városban, Sztálinvárosban, ahol nemcsak a város építése, de az iskolai oktatás, a nevelőtestület tagjai is kitüntetett figyelmet kaptak a politika részéről. A nevelőknek hivatásuk magaslatán kellett állniuk, ha méltóak akartak lenni a Dunai Vasmű dolgozóihoz.

A Dunai Vasmű építése 1950. május 2-án kezdődött el. A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) az első ötéves tervben a nehéz- és a gépipar fejlesztését jelölte meg fő célként. E cél megvalósításához született meg egy modern vasmű építésének terve, amelynek a helyét Dunapentelén jelölték ki. Az ország minden részéről érkeztek ide építőmunkások, ki önszántából, ki kényszer nyomása alatt. A munkások közül szakmai ismeretekkel főként a vasmű korábbi tervezett helyszínéről, a mohácsi építkezésről érkezett emberek rendelkeztek. Zömében kubikusok, földművesek, egykori arisztokraták, de még prostituáltak is dolgoztak az építkezésen. A Dunaújváros története című könyvben az alábbi táblázat mutatja az ideérkezők szakmai heterogenitását.

 

 

A beköltözők eredeti foglalkozása

Száma

Százalékos megoszlása

földműves

292

7,67

kőműves

41

1,07

lakatos

128

3,36

ács

8

0,21

asztalos

31

0,81

kubikos, kordélyos, segédmunkás

498

13,09

villanyszerelő, műszerész

77

2,02

esztergályos

37

0,97

gépkocsivezető

17

0,46

közlekedési és postai dolgozó

102

2,68

sütő- és élelmiszeripari dolgozó

33

0,87

kovács

23

0,60

üvegező

3

0,08

bányász

13

0,34

cipész

26

0,69

borbély és fodrász

12

0,32

kereskedő

53

1,39

mérnök, technikus

23

0,60

pedagógus

40

1,05

adminisztratív dolgozó

197

5,18

orvos

8

0,21

gyógyszerész

1

0,03

háztartásbeli

1091

28,66

kiskorú, tanuló

741

19,47

pártmunkás, katona, rendőr

36

0,94

varrónő, szövőnő

53

1,39

hajós

7

0,18

kádár

3

0,08

puskaműves

1

0,03

nyomdász

5

0,13

kéményseprő

4

0,11

egyéb

202

5,31

Összesen

3806

100%

 

„A vasmű mellett épülő „új, szocialista" városról szólva a határozat leszögezte: 1954-ig 4000 család számára kell állandó otthont biztosítani, s 500 személy befogadására alkalmas munkásszállót építeni. Az épülő várost el kell látni közművekkel, iskolákkal, kórházzal, tanácsépülettel, kultúrházzal, mozival, üzletházzal és üzletekkel, mosodákkal, kenyérgyárral, étkezőkkel, vágóhíddal, s területét parkosítani kell - hangsúlyozta a párthatározat. Ezzel meghatározták a város tervezéséért és építéséért felelős magyar mérnökcsoport munkáját is.” (Dunaújváros történet) A tervezőcsoport vezetője Weiner Tibor(1906-1965) építész volt, aki Hannes Meyer igazgatósága alatt (1928-1930) a Bauhaus-iskola hallgatója is volt. Terveiben ezek az előzmények és a szocialista realizmus vonásai keveredtek. „Dunaújváros egy ellentmondásokkal teli átmeneti korban épült település, ahol minden elemnek egyenértékű, mellérendelt szerepe van: építészetileg nem szerveződött igazán várossá, nincsenek centrumai. Magán viseli az építészetben archaizálásnak nevezett klasszicizálás sokszor riasztó nyomait.” (Aradi Nóra) A Dunai Vasmű által 1950-ben megrendelt új, 20 tantermes általános iskola is magán viseli ezt az építészeti jelleget. Ebben az új iskolában 1951. szeptember 15-én hat tanteremben indult el a tanítás a Sztálinvárosba érkezett munkások gyermekeinek. Az épület többi részében a Városi Tanács és szakigazgatási szervei kaptak helyet. Az épülő szocializmus iskolájának jellegzetes képeiből, a Fényképgyűjteményünk anyagából készítettünk válogatást.

 

Az akkori iskolai életről hiteles képet nyújt a Dunaújváros története című könyv

Az iskolában folyó oktató-nevelő munka fontosabb jellemzői című fejezetből vett idézet:

„1951 őszén az új tanév feladatait a dunapentelei „régi" és az „új" általános iskola közös igazgatója az alaposabb oktatómunkában, a szocialista nevelésben, a rend és a fegyelem megszilárdításában jelölte meg. Bejelentette, hogy az új iskolában nem lesz hittanoktatás, mert „A szocialista városban furcsa volna, ha a klerikális reakció képviselője megjelenne".25 Jelen volt viszont az óvárosi iskolában, ezért a hittanoktatás „megfékezésére" az elkövetkező években a legkülönbözőbb eszközöket vetették be. Az ellenség ellen folytatott politikai harc megvalósulása volt a gyerekek hitoktatásról történő lemorzsolódásának elősegítése, a vallási okok miatt történt mulasztások szigorú megbüntetése, a tantestület „felfrissítése" ateista pedagógusokkal, a papokkal szembeni „keményebb" fellépés, úgy mint áthelyezésük sürgetése, a káplán hitoktatói kinevezésének megakadályozása. Jól működött az ellenük (is) tevékenykedő információs hálózat, mely bűnükül rótta fel, hogy gyakran járnak civilben, házi agitációt folytatnak, illegális könyvtárukból könyveket kölcsönöznek a tanulóknak.26 Gondok mutatkoztak a fegyelemre nevelés terén is, különösen az újvárosi iskolában. Pedig nemcsak a szülők, hanem a pedagógusok között is voltak hívei a „...burzsoá nevelési eljárásnak",27 azaz a testi fenyítésnek. A helyzet az elkövetkező években sem javult sokat. 1954-ben az oktató-nevelő munkát olyan objektív nehézségek is hátráltatták, mint például a napi szervezési gondok, a nagyfokú fluktuáció, amelyeket azonban „a fejlődés túl gyors üteméből"28 származónak minősítettek. Az iskolák számbeli gyarapodása mellett elmaradt a minőségi fejlődés. A nevelőmunka legnagyobb veszélye a formalizmus volt: a tanulók erkölcsi tudata és cselekedetei nem álltak összhangban. „Kevés erőfeszítést teszünk annak érdekében, hogy a tanulók ne csak hallják, hanem éljék és gyakorolják a maguk kis közösségében a kommunista erkölcsöt"29 - fogalmazták meg önkritikusan. A szocialista tulajdon megvédésére nevelés hatékonyságát megkérdőjelezte a lopások számának elszaporodása, amelyet - a rossz tanulmányi eredményekkel együtt - szülői gondatlansággal magyaráztak.30 Az oktatómunkát tankönyv hiány, rosszul szerkesztett tankönyvek, a tananyag maximalizmusa, esetenként taníthatatlansága nehezítette az alsó fokú iskolákban.”

 

Koltay Erika

 

 

Felhasznált források:

Aradi Nóra (szerk.): A művészet története Magyarországon, Gondolat Kiadó, 1983

Erdős Ferenc (szerk.): Dunaújváros története. Dunaújváros, 2000

Katona András: Az általános iskola 70 éve- A történelemtanítás felől szemlélve II.

Az általános iskola ügye a Rákosi-korszakban.

Történelemtanítás a kemény diktatúrában (1948–1956) (EPA03300_konyv_es_neveles_2017_4_093-120)

https://mult-kor.hu/65-eve-indult-sztalinvaros-epitese-20150501

http://www.vasvaris.hu/index.php?p=kezdetek

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Dunaujvaros/pages/Dunaujvaros_tortenete/003_dunapentele_dunaujvaros.htm

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MolDigiLib_ForNepDem_03/?pg=0&layout=s