Sangur, a vogul nemzeti lant

2015. július

 

A sangur vagy szankviltap (manysi) vagy naresz-juh (hanti) "zenélő fa" nevű húros hangszer az obi-ugor népeknél ősi múltra tekint vissza, hagyományosan vallási szertartások alkalmával használták.

A tárgy általában cirbolyafenyőből vagy erdei fenyőből készül. A hangszer testének alsó része csónak formában van kifaragva, melyet rezonátor gyanánt egy vízszintes lappal borítanak. A hangszer egyik vége csúcsban végződik, melyre a húrokat összefogó bőrdarabot rögzítik. Másik vége kettéágazik, ezt egy összekötő rudacska kapcsolja össze. Erre a rúdra tekerik a húrokat, amit madárcsontokból készült hangolókkal láttak el. Az általában öt vagy hét rénszarvasbélből készült húr a hangszer egyenesre vágott lábán fut keresztül. A zenészek, énekesek vízszintesen a térdükre fektetve, vagy enyhén oldalára döntve játszanak rajta, két kézzel. Egyik kezükkel a húrokat pengetik, a másikkal a hang magasságát szabályozzák.

Az énekesek a voguloknál vagy manysiknál és az osztjákoknál vagy hantiknál nem pusztán a népköltészettel továbbadott kollektív tudás birtokosai, hanem olyan emberek, akiknek különleges énekeik is vannak, melyekkel segítségül hívhatják szellemeiket egy-egy szertartásra, de más tudatállapotba kerülve gyógyítanak is a hangszer segítségével. Az obi-ugoroknál minden szellemnek, istenségnek saját dallama van, amely az adott istenség attribútuma. A közösség minden tagja ismeri ezeket a dallamokat, és így pontosan tudják, hogy éppen melyik szellemet, istenséget hívja meg hangszerével a zenész, énekes. Az ilyen "zenélőfán" csak férfiak játszhatnak, általában különleges alkalmakkor, valamilyen szertartás, közösségi áldozat bemutatása, gyógyítás, vagy a megölt medve engesztelő ünnepe alkalmával. A többi napon a tárgyat a szent szánon, vagy a szakrális tárgyak között egy lábasházban tárolják, idegen tekintet elől elrejtve. A hangszer hitük szerint mind a három világszférába, a földre, az égbe és az alvilágba is képes közvetíteni. A "zenélőfa" a sámánoknak hagyományosan a dobbal egyenértékű hangszere volt, melynek szelleme minden használat előtt pénzt, ételt, vagy italáldozatot kapott.

 

Nem tartom véletlennek, hogy Reguly Antal 1844 tavaszán a Pelim melléki voguloktól hozzá tudott jutni egy ilyen különleges hangszerhez, melynek megszerzése csak egy megfelelő ember közbenjárására, az ő engedélyével volt lehetséges. A hangszert Reguly Antal, az első magyar kutató, aki a szibériai nyelvrokonaink között helyszíni kutatásokat és gyűjtést folytatott, egy Bahtjár vagy Baktyiar nevű 60 éves vogul vadász segítségével gyűjtötte, aki nemcsak Reguly két éves útjának a legjobb adatközlője volt, de különleges szerepet töltött be népe körében is. Valószínűleg sámán volt, aki nemcsak a hagyományos énekeket, de a népszokásokat, pogány szertartásokat is kiválóan ismerte. Mint a Reguly-féle feljegyzésekből megtudjuk, adatközlője áldozópap is volt, ami ugyancsak a sámánok egyik fontos funkciója. A vogul vadász 1844 tavaszán a Pelim folyó védőszelleme tiszteletére lóáldozatot rendezett, amin Baktyiárnak hála Reguly Antal is részt vehetett.

A szertartást követően gyűjtötte a hangszert. A különleges tárgyat csak egy évvel később, Kazanyból küldte el gondosan becsomagolva Szentpétervárra, majd onnan került az Akadémia közvetítésével Pestre. Ma a Néprajzi Múzeum legrégibb hangszerei közé tartozik, az Európa-gyűjtemény féltett darabja.

Kerezsi Ágnes

Sangur
Ob vidéke, Oroszország
1844
Leltári szám: 2167

Tárgyfotó: Sarnyai Krisztina

Kiadványok a témában

Kapcsolódó adatbázisaink