Búcsú bankett juhászokkal

A hajdúszoboszlói „együttevés” története 2019. okt. 26. - 2019. okt. 29.

Október 26. – Dömötör napja

Szent Demetert több helyen (pl. Viss – Zemplén m.; Nádudvar – Hajdú m., Barkóság) a juhászok védőszentjeként tisztelték, ezért Dömötör (Demeter) napjának megünneplése, a dömötörözés a juhászok körében volt elsősorban nagy esemény: a csárdában vagy pásztorháznál összejöttek, és sokszor több napon át mulattak. A lakoma rendezési joga sorra járt a juhászszámadók között, s a rendező a szomszédos gulyás- és csikósszámadókat, a pusztai csőszöket, a pandúrokat is meghívta. A Dömötör napi behajtást követő mulatozást sok helyen juhtornak, juhbálnak, gulyásbálnak nevezték.

Jelen írásban is egy, a juhászathoz szorosan kapcsolódó közösségi összejövetellel ismerkedünk meg, amely azonban nem kapcsolódott szorosan naptári ünnepekhez. A hajdúszoboszlói juhtartó gazdák ugyanis az 1960-as évekig tartottak úgynevezett közös evéseket, ahol a gazdatársak a pásztorokat is meghívva beszélték meg a közösségi gazdálkodás fontosabb kérdéseit egy bogrács birkapörkölt mellett. Az utolsó hajdúszoboszlói közös evést a Néprajzi Múzeum akkori munkatársa, Földes László dokumentálta. Ebből a gyűjtésből ismertetünk most egy válogatást.

A hajdúszoboszlói juhtartó gazdák társulása egy olyan autonóm gazdasági közösség volt, amely az 1870-es évek végétől egészen 1960 márciusáig működött. Mivel a helybeli parasztgazdák saját gazdaságukban csak néhány juhot tartottak, és a kevés létszámú állatállomány legeltetése külön munkaerőt igényelt volna, a juhtartó gazdák közösen szerveztek nyájakat az angyalházi pusztán. A XX. század elején még általános volt, hogy városrészenként, illetve a tanyák egymás közötti távolsága alapján szerveződtek juhtartó gazdaságok, azonban a későbbiekben ezek egyre inkább összeolvadtak. Egy-egy gazdaság tagjai közösen fogadtak juhászt, aki a nyájat tavasztól őszig gondozta, télen pedig sorra járta a gazdák tanyáit, és szemmeltartotta az állományt.

A gazdatársaság nem egyszerűen a tagok összességét jelentette, mivel a gazdatársakat a közös szállásgazdaság többféle vonatkozásban is összekötötte. A közös problémák megoldása, koordinálása kis szervezetté tette ezt az együttest, amely a maga szabályai, szokásai szerint élte társasági életét.

A laza szervezeten belül tisztikart, afféle adminisztrációs vezetőket választottak, ezen belül különvált feladatkörök szerinti tisztségviselőket (listásgazda, pénztárnok, tizedes) különböztettek meg.

A listásgazda írta össze a juhokat, később bevezette a könyvekbe a változásokat, ha a jószág elhullott. Kifelé ő képviselte a társaságot, ha szükséges volt, eljárt a hatóságoknál, s folyamatosan intézte a felmerülő ügyes-bajos dolgokat. A gyűlések összehívása és elnöklése is a listásgazda feladata volt. A pénztárnok a pénztárkönyvet, a pénzügyi nyilvántartást, a gazdaság pénztárát kezelte, de emellett egyéb ügyek intézésében is a listásgazda jobb keze volt.

A tizedes olyan fizetett alkalmazott volt, akinek feladatát az eljáró, vagy – vicesebben szólva – az ereggy János kifejezés érzékelteti a legjobban. Üzenetet vitt a tisztikartól a gazdatársakhoz, kihajtáskor elkísérte a nyájat a juhászokkal a legelőre. A közös evések alkalmával a főzéshez meggyújtotta a tüzet, szalonnát pergelt, a szobában elrendezte a székeket, s az evés után kiseperte az udvart. Ha gyérült a tagok száma, ő tudta leginkább, kiből lehetne új tag.

Az 1940-es évekig élt a sorosvágó fogalma is. Ez azt jelentette, hogy ahány taggal rendelkezett a gazdaság, annyi kilós birkát kellett adni egy tagtársnak a gazdasági evésre. A következő evés alkalmakor viszont már egy másik gazdán volt a sor, ő felelt a levágandó birkáért. Érdekesség, hogy abban az esetben, ha új tag került a társaságba, akkor az egyszer ett a vasfazékból, azután viszont rögtön neki kellett húst adnia a következő evésre. Erre azért volt szükség az öreg „kosorrú” gazdák szerint, mert mindig kerültek a gazdaságba ugrálós emberek, akik szerették váltogatni társasági tagságukat, s úgy gondolták, hogy „párszor esznek egy jót”, aztán átmennek egy másik gazdaságba.

A XX. század közepétől egyre inkább a helyadó gazda (aki a gyűlések, evések megtartására a saját házánál adott helyet) feladata volt a birka megvétele, a költséget pedig evés után egymás között elosztották (szájporció). Annak a gazdának, aki nem jelent meg az evésen inkrótuszt, vagyis 5 liter bor árát kellett fizetnie a következő találkozáson. Az evések tehát egyfelől mint hangulatos társasági összejövetelek csábították a gazdatársakat, másrészt a távolmaradásnak a szájporciónál nagyobb összeggel való büntetésével is biztosították a tagok megjelenését.

A gazdaság évente többször is gyűlést tartott, ezek közül néhány alkalommal a tagok együtt is étkeztek, ezt nevezték gazdasági evésnek. A gazdaság gyűlésein jegyzőkönyvet és pénztárkönyvet vezettek, és ide vezették azt a listát is, amely tartalmazta a gazdatársak neveit, illetve az állatállománnyal kapcsolatos egyéb információkat. Ilyen összejövetel során kerültek elő a gazdaság saját bútorai is: kör alakú asztalok (asztalszékek, kerekasztalok), közepükön egy nagyobb lyukkal, melybe a szintén a gazdaság tulajdonát képező bográcsot tették. Az asztalt kis gyalogszékekkel ülték körbe, amelyeket a gazdaság a saját monogramjával látott el.

Földes László gyűjtői munkáját dicséri, hogy ezeket a tárgyakat sikerült a múzeum számára megvásárolnia, és részletes információkat rögzített a használatukról is. A helyszíni fotódokumentációnak köszönhetően pedig egymás mellé tehetők a begyűjtött tárgyakat ábrázoló és az eredeti környezetben készült felvételek, amelyeken ugyanazon tárgyak használat közben figyelhetők meg.

A gazdaság közös tulajdonát képezték továbbá a nagy közmegbecsülésnek örvendő kéziratos könyvek, amelyeket az 1870-es évektől vezettek. Ezekben számos adatot találhatunk a legelőre hajtott juhok darabszámától, nemétől és korától kezdve, a pásztorok bérén át, az éves költségvetésig. A listakönyvet böngészve sajátos képet kaphatunk például az ötvenes évekről, amikor a gazdák névsorában megbújó „Lenin TSZ” nevű „gazdatárs” a hagyományos gazdasági struktúra és a mezőgazdaság szocialista átalakításának egyidejűségét tükrözi. Ekkorra ugyanis már kiépültek a modernebb juhászatok, de még szükség volt a régebbi rendszer szerint legeltető egyesületekre is, néhány juhtartó gazdaság ideiglenesen a TSZ tartozéküzemeiként szolgált.

A mezőgazdaság felülről generált ipari szintű átalakulásának hatására, 1960-ra a hajdúszoboszlói juhtartó gazdaság tagjai is jobbnak látták feloszlatni a szervezetet. Mindezt azonban úgy valósították meg, hogy a közösségi tulajdonjog a továbbiakban is megmaradt. Utolsó „búcsú bankettjüket” 1960. március 6-án tartották, ekkor került az utolsó bejegyzés is a gazdaság listakönyvébe:

„Jegyzőkönyv felvétetett az, „M. Tóth" gazdaság 1960. márc. 6-án megtartott közgyűlésén. Gyűlés tárgya a gazdaság további sorsáról.

Mivel városunkban a mezőgazdaság olyan nagy mérvű szocialista átalakuláson ment át, hogy juhtartó gazdaságunkat is erősen megritkította, csak vagy 8-an maradtak közülünk egyéniek. A gyűlés úgy határozott, hogy minden tag a jogát továbbra is fenntartja és a vagyon tárgyat továbbra is a helyadó gazdánál megtartjuk.

Ez a gazdaság, amely jelenleg is 2 öreg listáskönyvünk szerint 84 éves múltra tekint vissza, melynek történetében két hatalmas világégés zajlott le, de még így nem ritkultak meg sorai, de ez nem a gazdaság gyengesége, hanem felsőbb rendelkezések következtében történt. Az öreg listakönyvünknek elérkeztünk az utolsó lapjára, de talán gazdaságunknak is utolsó ténykedésére. Szeretném, ha ez a két öregkönyv továbbra is nem eldobott papírdarab lenne, hanem megbecsült tárgyak, mint ereklyék, melyben apáink és nagyapáink nevei és működései szerepelnek, mert amint mondani szokták, aki múltat becsül, az jövőt épít. A gyűlés megszavazott még egy búcsú bankettet, amelyet részben a kaszsza maradvány pénzéből kívánunk megrendezni.”

Földes László azonban 1961-es gyűjtése során tudomást szerezett a gazdaság működéséről, megbeszélte ifj. Molnár Miklóssal (a gazdaság pénztárnokával), hogy a gazdaság közös tulajdonát képező tárgyakat megvenné a Néprajzi Múzeum számára. Abban is megállapodtak, hogy november folyamán a gazdaság evéssel egybekötött gyűlését még egyszer megtartják, hogy az eseményt a múzeum kutatói dokumentálni tudják. Így a gazdaság pénztárosa összehívta az elvileg már megszűnt gazdaságot, s miután a tárgyak eladásában megegyeztek, kitűzték a gazdasági evés megrendezésének időpontját is: 1961. november 19-re, vasárnapra.

A hajdúszoboszlói juhtartó gazdák utolsó együttevésüket Molnár Miklós házánál tartották. A juhászok azonban már előző nap, szombaton megkezdték az előkészületeket. Farkas Sámuel juhász, a helyadó gazda házához hajtotta a megvásárolt három birkát, s ott meg is nyúzta azokat. A húsokat az első ház kamraszerű helységében faszegekkel felaggatták a falakra, ahol az éjjel megfagyott, megszilárdult, s másnap reggel könnyebben lehetett feldarabolni.

Vasárnap reggel 7 óra tájt a két juhász és a volt tizedes hozzáfogtak a felakasztott birkák feldarabolásához, 50—55 kg tiszta húst számoltak. Hogy vacsorára is elég legyen, hozzá 50 liter bort vettek 40 főre.

Az udvaron egy élő fa elágazására és egy kétágú létrára vízszintesen vendégoldalrudat fektettek, erre kötötték fel egymás mellé lánccal a bográcsokat. A bográcsok alá szalmával, náddal, kukoricacsutkával, gúlába rakott aprófával tüzeltek.

Fél 12 tájban kezdtek el gyülekezni a gazdatársak, egyelőre csak szállingóztak, dél tájban már mind sűrűbben érkeztek. Egy óra tájban ültek evéshez az első, utcai szobában. Két sarokban egy-egy vasháromlábon, a harmadikban a kerek asztalon állt a bogrács; ezeket ülték körül, 8-an - 10-en egy bográcsot.

Evés közben a juhász és a tizedes a boroskancsókba, poharakba töltögetett a demizsonból, majd koccintva ittak.

Ebéd végeztével a juhászok kivitték a bográcsokat, a kerek asztal bográcstartó nyílását az abba illő kerek deszkalappal lefedték.

Iszogattak, beszélgettek, daloltak, a cigaretta- és pipafüst sűrűn szállt a csoportok körül. Később a főasztalnál a listásgazda és a pénztárnok, az ott ülők közreműködésével elkészítette az evés költségvetését.

Estére megérkezett a pásztorsággal szintén sokat foglalkozó néprajztudós, Béres András is, aki a Déri Múzeum akkori igazgatójaként felajánlott Földes Lászlónak egy teljesen új magnetofont a gyűjtéshez. A fényképeken mindkettőjük felfedezhető az asztalok mellett koccintó gazdák társaságában.

 

Mivel a tárgyak gondos megőrzése mindkét félnek közös érdeke volt, a tudománytörténeti érdekességeket rejtő fotókon is érezhető, hogy milyen baráti hangulatban telt az utolsó hajdúszoboszlói, pásztorok és gazdák, kutatók és kutatottak részvételével zajló közös evés. Külön érdekesség, hogy a használati tárgyak megvásárlásával a kutató és a múzeum egyaránt részt vett a „hajdúszoboszlói juhtartó gazdaság” történetében, pontosabban annak befejezésében. Az utolsó költségvetési tétel ugyanis, amit ifj. Molnár Miklós pénztárnok kiszámolt és bevezetett a könyvbe, az a Néprajzi Múzeum számára eladott tárgyak összege, illetve azt visszaszámolva az evés megrendezéséhez szükséges szájporció volt.

Szöveg: Lajkó Gergely
Archív fotók: Földes László, Szabó Jenő
Tárgyfotók: Sarnyai Krisztina, Nagymarosy Ádám