Grünbaum Gyula imasálja

2020. január

A terepmunka az antropológia és a néprajz megkülönböztető jegye, változó formában a tudományszak legfontosabb módszertani sajátossága. Valójában a múzeumot, a gyűjteményt is értelmezhetjük terepként, ahol a múzeumi tudás összekapcsolódik a tárgyról való egyéb ismeretekkel, s a múzeum mint helyszín a tárgyi kultúrával kapcsolatos sokszínű tudás megszerzésének és átadásának terepévé válik. Erre mutat példát a Néprajzi Múzeum gyűjteményének egy rituális tárgya, a sopronkeresztúri zsidó kereskedő, Grünbaum Gyula imasálja.


Csakúgy, mint a Néprajzi Múzeum egész gyűjteménye számára, a zsidó tárgyak szempontjából is meghatározó korszak a 20. század eleje, amikor a magyar nyelvterületről származó tárgyak legnagyobb hányada bekerült a múzeumba. E korszak egyik jellemzője, hogy a múzeumi anyag nemcsak a terepre járó néprajzkutatók jóvoltából, hanem műkereskedők, helyi értelmiségiek, tanítók irányított közreműködésével is bővült.
Ennek a korszaknak egyik legfontosabb gyűjtője Grünbaum Gyula volt, aki 1909 és 1929 között összesen 1044 tárggyal gazdagította a múzeum kollekcióját. Az általa behozott anyag elsősorban a népi mesterségek, textilek és a pásztorművészet tárgyi világát képviseli, s jórészt kvalitásos népművészeti munkákból, sokszor hiánypótló egyedi darabokból áll, amelyek a gyűjtő jó szeméről és kitűnő ízléséről tanúskodnak.
Életéről keveset tudunk. 1862-ben született a Sopron megyei Farádon, ahol később tanítóként dolgozott. Házassága révén Sopronkeresztúrra (Németkeresztúr, ma Deutschkreutz, Ausztria) költözött, s ekkor már kereskedőként tartják számon. Grünbaum elsősorban a Dunántúlon végzett szisztematikus gyűjtőmunkát. Bár az általa múzeumba került tárgyak közül mindössze 52 zsidó vonatkozású, ezek különleges darabok, mert a falusi zsidó kultúra olyan szeletét reprezentálják, amelyről kevés ismerettel rendelkezünk. Többségüket (42 darab) 1911 és 1913 között Sopronkeresztúron vásárolta. Feltételezhető, hogy ezek a bekerüléskor már használaton kívüli darabok voltak, egy archaikus zsidó kultúra lenyomatai.
Bár az általa behozott tárgyak általában kevéssé adatoltak, a „gyűjteményi terepkutatás” által valamelyest megszólaltathatóvá válnak. Ehhez – bizonyos tárgyak esetében – segítségül hívhatjuk az eredeti leltári cédulákat, amelyek információval szolgálnak a tárgyak használatával vagy a velük összefüggő rítus természetével kapcsolatban. A zsidó tárgyak egy része a gyűjtő saját személyes tulajdona is lehetett, mint a monogramjával („J. G.” = Julius Grünbaum) megjelölt, imaszíjakat tartó zacskó (bajtli ltsz.: 92017) vagy a rojtjaitól megfosztott imasál (talesz ltsz.: 92015).


A talesz a zsidó férfiak által a reggeli imához használt egyik legismertebb vallási tárgy. Valójában nem is maga a sál, hanem – a tórai törvényeknek megfelelően – a négy csücskében található rojtok és csomók azok, amelyeknek vallási jelentősége van: az Istennel kötött szövetségre és a vallástörvény megtartására figyelmeztetnek. A talesz anyaga általában gyapjú, pamut vagy selyem. Leggyakrabban fekete–fehér csíkos. A sálat a nyak körüli részen, hímzéssel, ezüstszállal szokás díszíteni (atara). Erről a gyapjúszövetből készült darabról hiányoznak a rojtok (cicesz), ezáltal elvesztette eredeti szakralitását. Feltételezhetjük, hogy a gyűjtő csak ilyen formában tartotta lehetségesnek saját imakellékének múzeumba kerülését.

Egy tárgy, melynek segítségével a múzeumba tárgyakat szállító arctalan kereskedőből kibontakozik a vallásos sopronkeresztúri zsidó ember képe, személyes kapcsolata a behozott tárgyakhoz, és a múzeumi tárggyá válás sajátos példája. Ez a múzeumi terep!

Szarvas Zsuzsa

 

Imasál (talesz)
Sopronkeresztúr, Sopron vármegye (ma: Deutschkreutz, Ausztria)
1911
NM 92015

Györffy István
Imára készülő zsidó férfi tfilinnel (imaszíj) és talesszel (imasál) vásári sátra mögött
Hortobágy, Hajdú vm. Magyarország 1928
NM F 176091