Kártyalapok, műtárgyak és muzeológusok asztaltársasága

A Néprajzi Múzeum Nyomatgyűjteményében nem található tarotkártya. Holott a kártyavetés – a képmutogatáshoz hasonlóan – már a koraújkorban is népszerű vásári szórakozási forma volt. (A képmutogatás hagyományáról és tárgykultúrájáról ide kattintva részletesebben is olvashattok a Néprajzi Múzeum tárgysorozatában)

A tarotkártya szimbolikája és a kártyavetés a távoli múltba tekint vissza, de ma is divatos, populáris és újhullámos jelenség. Miként lehetséges, hogy egy, a létfenntartáshoz közvetlenül nem kapcsolódó jelenség kontinuusan, évszázadokon keresztüli fennmarad – mégha nem is változatlan formában? Talán azért, mert a kártyavetés segítséget ad és lehetőséget teremt az élet nagy kérdéseinek végiggondolására? A kiszámíthatatlan jövő pillanatnyi kézbentartására? A túlracionalizált, profán hétköznapok mágikus ellenpontozására? Úgy érezzük, befolyásunk van a dolgok menetére, megpróbáljuk megérteni a felfoghatatlant, és igyekszünk összekötni egymástól távoli trópusokat: az élőt az élettelennel, az evilágit a túlvilágival, a földit az égivel, a mindennapit a mitologikussal. Ha a kártyavetés praxisa és szimbólumrendszere változik is, a vágy, hogy ezen keresztül értsünk meg dolgokat, helyzeteket, történéseket és érzelmeket – vagyis: a világot –, vélhetően örök.

A tarotkártya olyan tárgy, pontosabban tárgykollekció, ami a folklórjelenségekhez hasonlóan variabilis, változataiban él. Külső és belső jellegzetességeit ugyanúgy formálja a közös tudás és tradíció, mint az egyéni ambíciók és az alkotókészség. Eredetének és használatának korai írásos nyomai tiltásokban jelennek meg. Mai népszerűsége azonban azt mutatja, hogy ezek a tiltások nem voltak hatásosak. A könyvnyomtatás előtti időkben a lapok formai megoldásai és szimbólumhasználata nem volt egységes, grafikus kidolgozottsága sem követett jól felismerhető ábrázolási tradíciót, inkább egyéni eltérések és megoldások jellemezték. De nemcsak az ábrázolást, hanem a kártyalapok és kirakási módok olvasási módját is. Ami szájról szájra, kártyavetőről kártyavetőre terjedt. A nyomtatás új tradíciókat és rögzítettebb formát teremtett. A tarotkártya a legkülönfélébb szimbolikus és misztikus hagyományokat egyesítette egy sajátos és olvasható rendszerben: a Kabbalától a számmisztikáig, az antik hagyománytól a gnosztikus és héber jelekig és szimbólumokig, de helyet adott olyan „rendszeren kívüli” elemek és figurák számára is – mint például az akasztott ember, ami a pakli egyik legtitokzatosabb lapja –, melyek a mai napig rengeteg találgatásra és eredetmagyarázatra adnak okot. De talán épp ezért jó ez a kollekció: mert egyszerre követ és hoz létre tradíciót, amely alól olykor maga is kibújik és kikacsint. Egymáshoz közeli és egymástól nagyon távoli világokat egyesít, ami nemcsak vizuálisan teszi izgalmassá a paklit, hanem roppant tágasságot enged a kártyahasználóknak a gondolkodásra, a történetek megfogalmazására.

A teljes pakli 78 lapból áll: a 22 lapos Nagy Árkánumból és az 56 lapos Kis Árkánumból. A Nagy Árkánum meséli el a „hős” történetét, ebben az értelemben narratív közeg, míg a Kis Árkánum négy nagy tapasztalatra fordítja a hős útját, és inkább karaktert, habitust von a szereplők, a kérdés és a történet köré. A tarotkártya azonban nem jóskártya – bár a húzás előtt feltett kérdések gyakran kapcsolódnak a be nem látható jövőhöz. Hanem inkább egy olyan közös és közösségi gondolkodás, amelyben összeér a mindennapi tudás és tapasztalat a kártyavető „szakember”, specialista tudásával. Ideális esetben így jön létre a közös problémamegoldás és az együttgondolkodás praxisa. Egzotikum, titok, kiszámíthatatlan jövő, kiismerhetetlen jelen, megoldatlan problémák, kérdések és kíváncsiság. Ebben az értelemben színtiszta mágia és színtiszta etnográfia – ahogy Claude Lévi-Strauss francia etnológus fogalmazott volna, ha gondolkodott volna valaha a tarotkártyáról.

A tarot kártyavetés lényege, hogy a kártyavető és a kérdező együtt olvasson ki történeteket és összefüggéseket az egyes lapokból, illetve a különféle kirakási módokból. Akárcsak egy múzeumban – például egy részvételi munkafolyamra épített közös munka során. A hasonlat egyszerre meredek és magától értetődő. Hiszen a múzeumok sem önmagukért vannak, hanem a világ megértését és elmesélését szolgálják. Ebben az értelemben egy összetett és rejtélyes világ. Tele szereplőkkel, szimbólumokkal, megfejtett és megfejtésre váró részletekkel, történetekkel. Összeérnek benne az időben távoli és a mai olvasatok ugyanúgy, mint nagymúltú ábrázolási hagyományok és mai, kortárs olvasatok és nézőpontok.

A múzeum felfogható a tárgyak és a képek, a szakemberek és a mindennapi emberek változó asztaltársaságaként. És mint ilyen, vajon összeolvasható-e, legalább játékos formában, nyári kiadásban a tarotkártya lapjaival és képeivel, kérdezőivel és szakembereivel? Egy másik asztaltársasággal? Anélkül, hogy megrendülne a tudomány racionalitásába vetett hitünk? És anélkül, hogy kiforgatnánk a tarot finoman felépített szimbolikus világát? Tegyünk egy próbát!

A július a spontaneitás és a szabad gondolkodás hónapja lesz: merész és bátor gondolatokkal, közös kártyavetéssel és kártyaolvasással, a kártyalapok és a gyűjteményi tárgyak kreatív összeolvasásával. Mert nyáron a tárgyak is nyaralni mennek, egy képzeletbeli, szabadabb gondolatokból épített világba.

Tartsatok velünk!

Játékmester: Frazon Zsófia
Az asztaltársaság tagjai: Gellér Judit, Zsoldos Anna és Tihanyi Anna. Csatlakozni ér.