Távlocsoló

Az itt látható szerkezet egy távlocsoló, a Szokás- és játékgyűjtemény tárgya. A távlocsolót Ágoston László készítette 2020-ban, a koronavírus-járvány kijárási korlátozásai idején, hogy húsvét hétfőn meg tudja locsolni unokáit – veszélytelenül. A szerkezetet otthoni barkácsműhelyében állította össze: seprűnyélből, az eredeti gyártó nevével ellátott kölnisüvegből, a szocializmus idején otthon felhalmozott plexiből, damilból és egy meghúzógyűrűből. Készítője a példamutatás eszközeként írta le, amely segít megmutatni unokáinak, hogy egy kis kreativitással minden helyzetből és tárgyból ki lehet hozni a legjobbat, hogy mindenre meg lehet találni a megoldást, és hogy a hagyományok fenntartása vészhelyzetben is szükséges.   

A Néprajzi Múzeum a koronavírus-járvány idején online múzeumi gyűjtőkampányt szervezett. A 2020. április és június között zajló #karanténtárgyak című kampány célja a vírus miatt megváltozott hétköznapokat és tárgyakat vizsgálta: a címben olvasható hashtag térben távoli tárgyakat és tapasztalatokat kapcsolt össze, amelyek a bezártság és a kijárási korlátozások hatására születtek. Ezeket az új funkciókat nyert tárgyakat neveztük karanténtárgyaknak.  

A kampány tárgygyűjteményt hozott létre, amelyben azonban a tárgyak maguk soha nem találkoznak egymással fizikai valójukban. Csak digitális lenyomataik: képeik és történeteik kerültek a múzeumba. Ezek a képek és történetek különböznek a Fotótár és a Kéziratgyűjtemény darabjaitól is, amelyek e „leiratokkal” ellentétben tárgyként – fényképként és kéziratként – vannak jelen. Ez egyfajta, mondjuk úgy: digitális távolság, amely a pandémia előtt is része volt életünknek, de azóta még inkább meghatározza hétköznapjainkat. És karakteres jellemvonása egy gyűjteménynek, amely a Covid–19-járvány hatására bekövetkező változásokat vizsgálta – múzeumi eszközökkel.  

Néhány karanténtárgy azonban átlépte ezt a digitális távolságot, és a kezdeményező muzeológusok javaslata alapján fizikai tárgyként is bekerült a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe – ahogy ez a távlocsoló szerkezet is.  

A távlocsoló egy izgalmas tárgy: egyrészt a mára teljesen átalakult paraszti társadalom és „hagyományos” kultúra nyomát őrzi, mégis egy kortárs jelenséget rögzít. Így arra a gyakori kérdésre irányítja a figyelmet, hogy vajon mi a múzeum gyűjteményezési feladata 2025-ben. A falusi, rurális társadalom még meglévő nyomainak kutatása? A parasztság emlékezetének vizsgálata? A túlélő (survival) vagy újjáélesztett (revival) jelenségek és mozgalmak követése? A vidéki vagy városi hétköznapi (tárgy)kultúra gyűjtése? Vagy valami egészen más? A távlocsoló ebben az összetett kérdéskörben abszolút ideális néprajzi tárgy. Egy mérnök végzettségű, budapesti származású férfi által készített tárgy, amely a család életének tükrében válik fontossá: a készítő, a gyerekei és unokái is hosszabb időt éltek külföldön, ezért identitásukban kiemelt szerepe van a „magyar”, „nemzeti” szálnak, a valahová tartozás tudatának, amely rítusokban és népszokásokban ölt testet. A távlocsoló így egyfelől identitástárgy, a generációk közötti tudásátadás eszköze, másfelől a hétköznapi kreativitás tárgya: a leleményesség megbecsültségét mutatja, és a változáshoz való adaptáció képességének jelentőségét emeli ki.  

Szöveg: Foster Hannah Daisy  
Fotó: Sarnyai Krisztina

NM 2021.9.1  
Készítés és használat: 2020